A negyven évvel ezelőtti diadalt idézték meg a déli parton

Előzőleg Siófokon volt jelenése, a Bányász SE negyven éve nyerte a Magyar Kupát, amelyben szintén fontos szerep jutott a kétszeres válogatott, fehérvári labdarúgónak.

- Örültem, hogy Szentmihályi Antalt köszönthettük Fehérváron, egy évet dolgoztunk együtt a Sóstón, az 1981-82-es idényben, a Vidiben, bajnoki negyedik hely és kupadöntő volt a szezon eredménye. Ő volt a szakvezető, amikor megtörtént az, amikor előzőleg és utána sem a karrierem során, Spanyolországban túráztunk, becserélt, majd lecserélt, mert egyedül kiléptem, azonban érkezett a kapus, kivetődött elém. Nem rúgtam össze vele, hanem sportszerűen átugrottam, a tréner, a korábbi kiváló kapusként ezt másként értékelte a szituációt. Érdekesség, amikor „Szentmiska” a Vidihez került edzőnek a nyolcvanas évek elején, én voltam az egyetlen, aki ellen még futballozott, sajnos gólt nem lőttem neki. Újpesten védett, volt egy komoly helyzetem, egy szöglet után a felső sarkot céloztam meg fejjel, hatalmas bravúrral védett – mondja Tiber László.

Aztán a Siófoki Bányász SE pontosan 40 évvel ezelőtti kupagyőzelme kerül szóba, a nyáron a Balaton déli partján is komoly ünnepségre került sor, a balatoniak 1984-ben Magyar Kupát nyertek az akkoriban még csúcson lévő, Verebes József dirigálta Rába ETO ellen. A Fehérváron endezett fináléban az esélytelennek vélt Bányász hatalmas csatában, 2-1-re nyert, Szabó József – nem azonos a Vidi gólkirályával – és Horváth I. László, azaz „Cselező” találatával. Történelmet írtak, előzőleg és azóta sem nyert NB II-es csapat honi kupát, ez mindössze a következő nyáron, 1985-ben feljutó siófokiaknak sikerült.

- A Vidiből kerültem a Balaton fővárosába, 1982 nyarán. Maradhattam volt Fehérváron, odamentem az akkori elnökhöz, akkor már én voltam magasan a legidősebb játékos, 33 esztendős, a szintén kulcsembernek számító, a pályafutása csúcsán levő Májer Lajos, Csongrádi Ferenc, Szabó József, Végh Tibor 26 éves volt, a többiek, Horváth Gábor, Vadász Imre, Borsányi István, Wittmann Géza még fiatalabbak nálam, tíz évvel. Ugyanakkor nem voltam sérülékeny, kimondottan jó fizikai állapotban, harminc felett is évente 10-15 gólt lőttem az NB I-ben, úgy gondoltam, a korom ellenére még hasznára lettem volna a csapatnak. Lejárt a szerződésem, hosszabbítottak volna velem, de megkérdeztem, milyen jövőképre számíthatok, ha néhány év múlva befejezem? A klub első embere közölte, ha befejezem a focit, bemehetek a Videoton gyárba dolgozni, 6-tól 14-ig. Ettől annyira megijedtem, hogy azonnal felhívtam Szőke Miklóst, aki egy évvel korábban került a Balatonra, előzőleg az utánpótlás dolgozott Fehérváron. Volt több ajánlatom, NB I-ből is, az MTK-tól és

Nyíregyházáról, de messzire nem akartam igazolni, a fiam, Krisztián tíz éves volt, valamint még élt a beteg, fogyatékos kislányom, aki Polgárdiban volt az otthon lakója. Csak hétvégére hoztuk haza, azonban minden nap bementem hozzá az intézménybe, amikor autóztam Siófokra, vittem neki vaníliás krémtúrót, az volt a kedvence.

Tiber László négy évet játszott Siófokon, három évet NB II-ben, egyet pedig az élvonalban, 37 évesen búcsúzott. Pedig záró idényében házi gólkirály lett – újabb szerződést kínáltak neki -, majd Ausztriába, Kirschlagba igazolt, 1986-ban. Négy szezont töltött a határszélen, a sógoroknál.

- Minden évben a liga, az ötödik vonal gólkirálya lettem, 37-38 góllal, lényegesen többet kerestem, mint itthon, az NB I-ben. Persze, olyan sikert nem értünk el, mint 1984-ben a Siófokkal. Az volt az egyetlen igazán nagy győzelmem, előzőleg a Vidivel 1976-ban ezüstérmesek lettünk az NB I-ben a Fradi mögött, az Üllői úton elcsalt mérkőzés miatt nem lehettünk aranyérmesek. Később, 1982-ben a Szekszárdon rendezett Magyar Népköztársasági Kupa döntőjében ezüstérmesek lettünk az Újpest mögött. Ezért is volt nagyon fontos az ETO elleni sikerünk a balatoniakkal, ráadásul Fehérváron diadalmaskodtunk. Mi az esélytelenek nyugalmával játszottunk, ugyanakkor kellő önbizalommal felvértezve, ugyanis előzőleg kiütöttük a Videotont, a Ferencvárost, a Tatabányát, majd a győrieket. Kiléptünk a nemzetközi porondra, a görög Larissza FC-vel találkoztunk KEK-ben, mivel a siófoki futballpálya nem volt alkalmas nemzetközi kupameccsek rendezésére, a Sóstói Stadionban játszottunk, a második félidőben én egyenlítettem, 1-1-es eredménnyel zártunk. ma is jó erre visszaemlékezni, én lőttem a Siófok egyetlen gólját a nemzetközi porondon. Valamint az első NB I-es gólját is, Siófokon, 1985 nyarán, a Csepel ellen, 3-0-ra nyertünk, ifj. Gelei Károly védte a szigetországiak kapuját.

A négy évtizeddel ezelőtti, siófoki kupagyőzelemhez kapcsolódó rendezvényen megadták a módját az ünneplésnek, ahogy anno, ezúttal is városnézés szerepelt a programban, kisvonattal. Majd hajókirándulás, a kikötőből indultak, ugyanúgy, ahogy 1984 júniusában.

- Hálával tartozom a szervezőknek, két játékostársamnak, Bódi Zoltán csapatkapitánynak, valamint Takács Lászlónak, azaz Tökinek, akik megszervezték az eseményt. Mindig jó találkozni a régi társakkal, az akkori siófoki csapatot több fehérvári, korábbi videotonos erősítette, rajtam kívül Brettner Csaba, Olajos Sándor, Kovács László, a vezetőedző pedig Szőke Miklós volt. Olajos Sanyi és Kovács Laci már nincs az élők sorában, ahogy Miki bácsi sem, őt a fia, ifjabb Szőke Miklós, valamint egykori edzőnk neje és unokája képviselte a rendezvényen. Minden júniusban, kisebb volumenben találkozunk Siófokon, Takács László szervezésében, a késő esti órákban nyúlóan nosztalgiázunk, merengünk a régi, közös, kitörölhetetlen emlékeken. Nagyon örülök, hogy megélhettem, mindkét fiam ott volt a legutóbbi eseményen, a nagyobbik, Krisztián 12 évesen nagyon sok meccsemen volt jelen, a játékosokat személyesen ismerte. Ahogy a fehérvári csapattársaimat is. A kisebb, Szabolcs később, 1989-ben született, számára azért volt fontos, mert szembesült azzal, hogy milyen kohézió, összetartó erő vitt bennünket a kupagyőzelemig. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, figyelünk egymásra.