Esküvel fogadták: nem ártanak

Apa és fia közel száz évig gyógyított - a kiállítás az iskolában látható

A huszadik század első harmadában az orvosi szolgálat még január elsejétől december 31-éig tartott éjjel és nappal egyaránt. Ezt a pályát választotta idősebb Kiss Béla, aki Seregélyes háziorvosaként látta el hivatását, majd erre a szolgálatra esküdött fel fia, Kiss Béla is. Választása nem volt kétséges, empatikus, emberközpontú orvos édesapja megszerettette vele ezt a szakmát. Kettejük orvosi hagyatékából nyílott kiállítás, amelynek a Seregélyesi Általános Iskola adott otthont. A kiállítás anyagának összegyűjtésében sokan részt vállaltak a településről, hiszen az orvos édesapa és családjának háza, s rendelője néhány éve romokba dőlt. A falubeliek összefogtak, s mentették, amit tudtak.

- Ne árts! - így szólt az eskü, amelyet egykoron az orvosok letettek, akik szakmájuk fortélyai mellett tanulták s művelték az empátiát is. Igazi szolgálatot láttak el. Akik ismerték idősebb Kiss Bélát, azaz Béla bácsit, tudják, éjjel is felzörgethették, ha segítségre volt szükségük mondta Bakó Béla háziorvos, amikor megnyitotta a kiállítást. Hangsúlyozta, bár ő maga nem ismerte Béla bácsit, tudja, hivatása megszállottja volt. A szervezők, közöttük Paudits Béla polgármester, Oláh Jánosné, a nyugdíjasklub vezetője, Varga Endréné, a helyi újság szerkesztője, valamint Sajtos József, az iskola igazgatója abban bízik, a gyűjtemény tovább hízik , s a későbbiekben egy múzeumban állíthat méltó emléket orvos apának és doktor fiának, azaz a két seregélyesi Kiss Bélának.

Milyen volt valójában Béla bácsi, a település háziorvosa? És miként él az emlékekben a község által díszpolgári címmel is kitüntetett ifjabb Kiss Béla? Erről néhány szóban Kiss Katalin, a fiatalabbik Béla bácsi felesége emlékezett meg. A kiállítás megnyitóján meghatódva jelezte: férje boldog és büszke volna a hagyatékból összeállított emlékek láttán. Hivatását szerette, akár édesapja, s számtalan kedves történet, eset tette hivatását még fontosabbá számára.

- Az 1960-as évek közepe táján kerültem a családba. Különleges élmény volt számomra, ugyanis Budapesten végeztem külkereskedőként, s már akkoriban is egészen más volt a falusi élet. A papa (ifjabb Kiss Béla édesapja) igazi orvos volt. Nem csak tudását, lelke legmélyebb érzéseit, szeretetét társította szakmájával. Így eshetett meg az a történet is, amely a 40-es években, még a háborút megelőzően - mesélte ifjabb Kiss Béla felesége, Kati néni, aki hangsúlyozta: férje számtalan kedves történettel kápráztatta el, amely talán hihetetlennek tűnt, mégis megesett a papával. - Egy hideg novemberi estén Sárosdra, a szomszéd faluba hívták Béla bácsit egy szüléshez. Férjem édesapjáért kocsit küldtek, s bár éjszaka volt, ment. Fáradtan, elcsigázottan érkezett haza, amikor is alig kifújta magát, kopogtattak. A doktor úrért jöttek Sárosdról, éppen ama szomszédból, amelyben egy szülést levezetett. Mikor a papa megkérdezte, miért nem szóltak korábban, akkor az újonnan érkezettek úgy feleltek, bizony ahhoz a szomszédhoz csak nem kopogtatnak be - mondta Kati néni, majd hozzátette, persze nem csak az idősebb Béla bácsival, de gyakran férjével is furcsa esetek történtek.

- Egy alkalommal férjemhez egy falusi pincés gazda érkezett. A vizsgálat során egyszer csak a kőre zuhant nagy robajjal egy hatalmas kulcs. Férjem óvatos kérdésére válaszolva a páciens csak annyit mondott, jobb, ha a pincekulcs nála van, addig sem jut be oda az asszony - legyintett a feleség, s szemét könny homályosította el a sokat emlegetett történetet idézve. Nevetve hozzátette, a két férfi mégsem volt egymásnak riválisa. Egy alkalommal a papa, amikor már betegeskedett, ingadozó vérnyomása miatt megszédült, leesett a lépcsőn, s beütötte a fejét. Pesten dolgozó fiát hívta, s nem tágított, gyermeke diagnózisában, tudásában bízott - mondta ifjabb Kiss Béláné. - Manapság ritkán tapasztalni olyan önzetlenséget, szeretetet, amelyet ez a két férfi sugárzott a betegek, rokonok és ismerősök felé. Férjem még a 100 éves kort megért anyósát, édesanyámat is ápolta. Talán ez az oka annak, hogy a hagyatékból megmaradt legkedvesebb eszköz egy vérnyomásmérő, amit sokszor használt, ahhoz kötődöm leginkább - tette végül hozzá.

Az idősebb Béla bácsit idézte fel Kiss István, a község díszpolgára, aki bár tízévesen elkerült a faluból, Seregélyes szülötteként gyermeki betegségeiben Béla bácsitól kapott orvosságot s erőt.

- Ifjabb Kiss Bélával csupán néhány nap volt közöttünk, közel egy időben születtünk. Három-négy háznyira laktunk, így a két család ismerte egymást. Idősebb Béla bácsi volt az orvosom, aki olyan lelkiismeretes volt, hogy egy betegség után akkor is rám kérdezett, ha arról én már rég megfeledkeztem. Tízévesen kerültem Békéscsabára, de arra emlékszem, bár zsidók voltunk, Béla bácsi arra biztatta szüleimet, írassanak a református iskolába. Végül azért kerültem a katolikusba, mert ahhoz, hogy oda egyedül is eljussak, nem kellett átkelnem az úttesten. Később, mikor nagyobbacska lettem, nyaranta hazajártam, s a fiatalabbik Bélával sokat fürödtünk a kanálisban. Aztán jött a háború, s egyedül maradtam, családom meghalt a deportálás során. Arra emlékszem, hazatértem unokatestvéremmel a szülői házba, ami nyitva állt, s abban nem volt semmi, csak a sarokban egy fényes csomag. Azt megfogtam, s eldobtam, mert éreztem, hogy baj van. A csomag hatalmas lyukat ütött a szoba padlóján, s a szilánkok megsebesítették a lábamat, s unokatestvérem arcát. Béla bácsival akkor találkoztam újra, meggyógyított, a szilánkoknak nyoma sincs - mondta Kiss István, akinek szülői házát államosítani akarták, végül a település megvásárolta, s azóta óvoda működik benne.