A szerelem képzelődés

A nagy vígjátékok sorát záró Vízkereszt összegzés, szintézise annak, amit Shakespeare addigi vígjátékaiban kipróbált, sikerre vitt. Éppen ezért bőséges tárháza a nyelv finomságainak, az ábrázolás összetettségének. Csakhogy: a szerző szabadon áramló képzelete, inkább költőhöz, mint drámaíróhoz illő burjánzó szó- és mondatfordulatai meglehetősen nehezen befogadhatóak és értelmezhetőek a mai néző számára. Vagy a szöveg vész el, vagy a fordulatok. Szerintem ezért is tartozik hálával a közönség Nádasdy Ádámnak, aki újrafordított néhány Shakespeare-darabot, köztük a Vízkeresztet is. Nem szentségtörés ez, félreértés ne essék, nem lett silányabb a szöveg. Csak érthetőbb, maibb, úgy, hogy szellemessége, irodalmi értéke megmaradt.

Erről meggyőződhetett a tisztelt publikum a Vörösmarty Színházban is, ahol tegnap este mutatták be a Vízkereszt, vagy bánom is én című komédiát, Nádasdy fordításában, Keszég László rendezésében. Az eredeti darabból húztak , két felvonásban játszotta el a társulat a színművet, amelynek alapvető fordulatai persze megmaradtak. Orsino hiába udvarol Olivia hercegnőnek, a nő mást szeret. Cesariót, aki inkognitóban nemeslány, Viola, ő viszont Orsinóért rajong. Van egy ikerbátyja is, Sebastian, aki iránt viszont Antonio rajong a férfiúi barátságnál némileg erősebb gerjedelemmel. A háznép közben Mária társalkodónő fondorlatos ötleteivel csúfot űz a háznagyból, Malvolióból, miközben a bolond , a tréfamester, Feste is keveri a szálakat.

Majdnem mindenki becsapja tehát a másikat, de leginkább önmagát, az önismeret, a realitás hiányáról árulkodnak ezek a magukra erőltetett, rossz célpontot ostromló vágyak, gerjedelmek. Ironizál ezen Shakespeare, és a komédiának ezt a szálát erősíti Keszég alkotótársaival. Mit is mond Orsino? A vágy: fantázia, s a szerelem a legfőbb képzelődés. Mivel próbálja lehűteni Cesario (Viola) Oliviát? Mást képzel, mint amit mond! Hát igen. Itt majd mindenki a szerelembe szerelmes, valamint saját magába, csak hát rá kell jönnie, hogy vágyának tárgya nem az igazi: nem lehet mindörökké saját maga vagy akit magának elképzel.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

A nagy vígjátékok sorát záró Vízkereszt összegzés, szintézise annak, amit Shakespeare addigi vígjátékaiban kipróbált, sikerre vitt. Éppen ezért bőséges tárháza a nyelv finomságainak, az ábrázolás összetettségének. Csakhogy: a szerző szabadon áramló képzelete, inkább költőhöz, mint drámaíróhoz illő burjánzó szó- és mondatfordulatai meglehetősen nehezen befogadhatóak és értelmezhetőek a mai néző számára. Vagy a szöveg vész el, vagy a fordulatok. Szerintem ezért is tartozik hálával a közönség Nádasdy Ádámnak, aki újrafordított néhány Shakespeare-darabot, köztük a Vízkeresztet is. Nem szentségtörés ez, félreértés ne essék, nem lett silányabb a szöveg. Csak érthetőbb, maibb, úgy, hogy szellemessége, irodalmi értéke megmaradt.

Erről meggyőződhetett a tisztelt publikum a Vörösmarty Színházban is, ahol tegnap este mutatták be a Vízkereszt, vagy bánom is én című komédiát, Nádasdy fordításában, Keszég László rendezésében. Az eredeti darabból húztak , két felvonásban játszotta el a társulat a színművet, amelynek alapvető fordulatai persze megmaradtak. Orsino hiába udvarol Olivia hercegnőnek, a nő mást szeret. Cesariót, aki inkognitóban nemeslány, Viola, ő viszont Orsinóért rajong. Van egy ikerbátyja is, Sebastian, aki iránt viszont Antonio rajong a férfiúi barátságnál némileg erősebb gerjedelemmel. A háznép közben Mária társalkodónő fondorlatos ötleteivel csúfot űz a háznagyból, Malvolióból, miközben a bolond , a tréfamester, Feste is keveri a szálakat.

Majdnem mindenki becsapja tehát a másikat, de leginkább önmagát, az önismeret, a realitás hiányáról árulkodnak ezek a magukra erőltetett, rossz célpontot ostromló vágyak, gerjedelmek. Ironizál ezen Shakespeare, és a komédiának ezt a szálát erősíti Keszég alkotótársaival. Mit is mond Orsino? A vágy: fantázia, s a szerelem a legfőbb képzelődés. Mivel próbálja lehűteni Cesario (Viola) Oliviát? Mást képzel, mint amit mond! Hát igen. Itt majd mindenki a szerelembe szerelmes, valamint saját magába, csak hát rá kell jönnie, hogy vágyának tárgya nem az igazi: nem lehet mindörökké saját maga vagy akit magának elképzel.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Erről meggyőződhetett a tisztelt publikum a Vörösmarty Színházban is, ahol tegnap este mutatták be a Vízkereszt, vagy bánom is én című komédiát, Nádasdy fordításában, Keszég László rendezésében. Az eredeti darabból húztak , két felvonásban játszotta el a társulat a színművet, amelynek alapvető fordulatai persze megmaradtak. Orsino hiába udvarol Olivia hercegnőnek, a nő mást szeret. Cesariót, aki inkognitóban nemeslány, Viola, ő viszont Orsinóért rajong. Van egy ikerbátyja is, Sebastian, aki iránt viszont Antonio rajong a férfiúi barátságnál némileg erősebb gerjedelemmel. A háznép közben Mária társalkodónő fondorlatos ötleteivel csúfot űz a háznagyból, Malvolióból, miközben a bolond , a tréfamester, Feste is keveri a szálakat.

Majdnem mindenki becsapja tehát a másikat, de leginkább önmagát, az önismeret, a realitás hiányáról árulkodnak ezek a magukra erőltetett, rossz célpontot ostromló vágyak, gerjedelmek. Ironizál ezen Shakespeare, és a komédiának ezt a szálát erősíti Keszég alkotótársaival. Mit is mond Orsino? A vágy: fantázia, s a szerelem a legfőbb képzelődés. Mivel próbálja lehűteni Cesario (Viola) Oliviát? Mást képzel, mint amit mond! Hát igen. Itt majd mindenki a szerelembe szerelmes, valamint saját magába, csak hát rá kell jönnie, hogy vágyának tárgya nem az igazi: nem lehet mindörökké saját maga vagy akit magának elképzel.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Erről meggyőződhetett a tisztelt publikum a Vörösmarty Színházban is, ahol tegnap este mutatták be a Vízkereszt, vagy bánom is én című komédiát, Nádasdy fordításában, Keszég László rendezésében. Az eredeti darabból húztak , két felvonásban játszotta el a társulat a színművet, amelynek alapvető fordulatai persze megmaradtak. Orsino hiába udvarol Olivia hercegnőnek, a nő mást szeret. Cesariót, aki inkognitóban nemeslány, Viola, ő viszont Orsinóért rajong. Van egy ikerbátyja is, Sebastian, aki iránt viszont Antonio rajong a férfiúi barátságnál némileg erősebb gerjedelemmel. A háznép közben Mária társalkodónő fondorlatos ötleteivel csúfot űz a háznagyból, Malvolióból, miközben a bolond , a tréfamester, Feste is keveri a szálakat.

Majdnem mindenki becsapja tehát a másikat, de leginkább önmagát, az önismeret, a realitás hiányáról árulkodnak ezek a magukra erőltetett, rossz célpontot ostromló vágyak, gerjedelmek. Ironizál ezen Shakespeare, és a komédiának ezt a szálát erősíti Keszég alkotótársaival. Mit is mond Orsino? A vágy: fantázia, s a szerelem a legfőbb képzelődés. Mivel próbálja lehűteni Cesario (Viola) Oliviát? Mást képzel, mint amit mond! Hát igen. Itt majd mindenki a szerelembe szerelmes, valamint saját magába, csak hát rá kell jönnie, hogy vágyának tárgya nem az igazi: nem lehet mindörökké saját maga vagy akit magának elképzel.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Majdnem mindenki becsapja tehát a másikat, de leginkább önmagát, az önismeret, a realitás hiányáról árulkodnak ezek a magukra erőltetett, rossz célpontot ostromló vágyak, gerjedelmek. Ironizál ezen Shakespeare, és a komédiának ezt a szálát erősíti Keszég alkotótársaival. Mit is mond Orsino? A vágy: fantázia, s a szerelem a legfőbb képzelődés. Mivel próbálja lehűteni Cesario (Viola) Oliviát? Mást képzel, mint amit mond! Hát igen. Itt majd mindenki a szerelembe szerelmes, valamint saját magába, csak hát rá kell jönnie, hogy vágyának tárgya nem az igazi: nem lehet mindörökké saját maga vagy akit magának elképzel.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Majdnem mindenki becsapja tehát a másikat, de leginkább önmagát, az önismeret, a realitás hiányáról árulkodnak ezek a magukra erőltetett, rossz célpontot ostromló vágyak, gerjedelmek. Ironizál ezen Shakespeare, és a komédiának ezt a szálát erősíti Keszég alkotótársaival. Mit is mond Orsino? A vágy: fantázia, s a szerelem a legfőbb képzelődés. Mivel próbálja lehűteni Cesario (Viola) Oliviát? Mást képzel, mint amit mond! Hát igen. Itt majd mindenki a szerelembe szerelmes, valamint saját magába, csak hát rá kell jönnie, hogy vágyának tárgya nem az igazi: nem lehet mindörökké saját maga vagy akit magának elképzel.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Mindezt hol komikus, hol melankolikus, a szerelmen, a hiábavaló érzéseken ironizáló jelenetek során adják a nézők tudtára. Miközben gyakran szól a kissé szomorkás, a vidám epizódokat is idézőjelbe tevő zene. A Vízkereszt, vagy bánom is én nem a kacagás, nota bene a harsány röhögés darabja, habár időnként jókat derült a közönség. Inkább a csendes mosolyé, amely mögött ott van a lelki, érzelmi göröngyökön csetlő-botló hősök iránti kíváncsiság, megértés is.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

Shakespeare darabjai olyanok, mint a filmek. Hirtelen változnak a helyszínek, a szereplők. Nehéz ezt technikailag megoldani. A rendező és a díszlettervező, Árvai Gyöngyi ezért sokfunkciós teret, átjárható, sok mindenre alkalmas díszletet képzelt a színpadra. Fából és vasból, amelynek elemei között ki-be járhatnak a színészek, a forgószínpad és a süllyeszthető padló bátor használata pedig a helyszínek, a terek és az idő változásának illusztrálására jók. Ennek ellenére a díszletváltás során itt-ott érződött némi ütemzavar, de ezen később nyilván lehet majd javítani. Ehhez a környezethez, stílushoz pedig illik a mai vagy inkább időtlen jelmez (Szűcs Edit tervezte). Némileg eltúlzott színekkel persze, amely a szereplők jellemzésére, valamint a stilizálásra szolgál.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.

S a színészek bejátsszák, bebeszélik ezt a teret: érthetően, jól artikulálva és első előadáshoz képest viszonylag kevés bakival. A főszerep itt a verbalitásé: a színészek mindent megtesznek, hogy ez kiderüljön, és a legjobb pillanatokban az öniróniát is érzékeltetik. Igazi csapatmunka az, amit Quintus Konrád (Orsino), Keller János (Curio), Bakonyi Csilla (Viola-Cesario), Csizmadia Gergely (Sebastian), Buch Tibor (Antonio), Bata János (Kapitány), Balsai Mónika (Olivia), Závodszky Noémi (Maria), Gerner Csaba (Tobi), Tűzkő Sándor (Fonnyadi Ábris), Mertz Tibor (Malvolio), Mihályfi Balázs (Bolond) Janklovics Péter (Fabian), Kozáry Ferenc (Pap), Juhász Illés (Rendőr1), Eisenbachler Sándor (Rendőr 2 ) bemutat.