Felöltöztetni a testet-lelket is - Beszélgetés Zsédenyi Adriennel

Zsédenyi Adrienn szerényen igyekszik az asztalhoz, és az említett tejeskávé és ásványvíz után zellerkrémlevest kér. Imád enni, mondja, a magyar konyhát is szereti, csak azt nem, hogy mindent vastagon bundáznak. A tradicionális vasárnapi ebédekkel sincs kibékülve, húsleves, rántott hús krumplival, ezt nem bírja. Tegnap sóskát főzött, folytatja, s elkerekedett szememre altban visszakérdez: miért, ki? Mármint hogy ki főzne, ha nem ő. A család nem szenvedhet hátrányt a munka miatt, de erről később is esik szó majd.

Gasztronómia után ruházkodásra terelődik a szó, közte és fotós kollégám között kezdődik, vajon maradjon-e a barackszínű sál, innen pedig a fellépőruhákig jutunk, amiből mindig van nála kettő-három, mindig, minden helyzetre, mert nincs különbség nagy és kis fellépés között, az apró, vidéki színpadok ugyanolyan fontosak, mint a nagyvárosi arénák, mindegyikre alaposan felkészül. Utálja a hakni szót, soha nem vállalná ezt a helyzetet.

- Azokat a pályatársakat nem értem, akik úgy mennek bizonyos helyekre, hogy itt bármi jó, ez egy kis porfészek, én a fellépőruháimat civilben nem hordom. Az a színpadi varázshoz tartozik. És mindenkinek, aki kíváncsi rám, értem jön el, jár ez a varázslat. Nem csalhatom el. Mint nő is szeretek ezzel foglalkozni: amit mutatok, az legyen egész kerek. Időt szánok rá, hogy mindennek megadjam a módját. Amikor színpadra lépek, az kegyelmi állapot. Ünnep. Kaptam egy testet, egy hangot, amivel küldetésem van. Az, hogy érzelmeket váltsak ki az emberekből: segítsek nekik sírni, nevetni, válaszokat találni a kérdéseikre. Tudom, hogy erre az adományra vigyáznom kell, hiszen el is veszíthetem. Például ha szegény Whitney Houstonra gondolok... világklasszis hangot kapott, de nem tudott jól vigyázni erre az adottságára.

Zséda ezért aztán vigyáz rá. Harmóniára törekszik, hiszen ami belül, az látszik kívül is. A látszatról eszébe jut, hogy az internet korában semmit nem lehet titkolni, még vége sincs a koncertnek, már fenn vannak a képek, videók a világhálón. Eleinte próbált ez ellen tenni, megkérte a hallgatókat, hogy ne tegyék, de kiderült, tehetetlen.

- Az zavar, hogy látom, másokat zavarnak ezzel. És hogy nem érzik a határokat. Ha egy kép készül, rendben, elfogadom. De előfordult, hogy közvetlen közelről, szinte az arcomba tolakodva fotózott egy nő. Vagy hogy valaki feljött a színpadra. Nem, ez az én területem, mondtam. Ennyit még meg lehet mondani. Az emberek szeretik ezeket a spontán történéseket. Régebben szenvedtem attól, hogy verbálisan nehezen kommunikálok a közönséggel. Ma már élvezem az interaktív helyzeteket. Élvezem a koncertezést, azt, amikor élőben jelen vagyok a közönség előtt. Mindent meg kellett tanulni, stúdióban dolgozni például. Kapok egy hangulatot, egy zenét, elkezd alakulni valami, ez az alkotófázis eleje, nem, soha nem kaptam teljesen kész dalt. Máshogy el sem tudom képzelni, csak ha minden dalban ott vagyok. Aki engem meg akar ismerni, hallgassa meg a dalaimat: az vagyok én.

Nem csak ez változott, ő is. A zárkózottabb, lírai alkat nőiesebb lett. Úgy érzi, most közelebb van ahhoz, aki valójában, vagy még inkább: ez a változás is az út része. Nem állhat egy helyben, nem lehet ugyanaz, mint húszévesen, nem is énekelhet ugyanarról. Ez nem váltás, folyamat. Kiteljesedés. Most is motoszkál benne valami új, kezd formálódni benne, merre halad tovább az út.

A klasszikusokhoz mindig jó visszanyúlni, mondja, mire megkérdem, hegedül-e még, erre meg őszintén felnevet, nem, már régen nem, vonogatja a vállát. A hegedű olyan hangszer, magyarázza, ahol muszáj kiugrót produkálni, benne pedig nem volt meg ehhez a kellő tehetség. Máshoz van. Ha nincs siker, nem érdemes erőltetni, erről viszont eszébe jut, a pápaiak sokszor szólítják meg azzal, hogy emlékeznek rá, amint hegedűvel a hóna alatt igyekszik a kastélyba, ahogy a helybeliek hívták a zeneiskolát.

Kérdem, zavaró vagy jó érzés-e ez, mire határozottan felel: - Jó, mert arra emlékeztet, hogy honnan indultam és mekkora utat tettem meg, mennyi munka árán. Amit ma fel tudok mutatni, az nagyon kemény munka eredménye. Amióta kiléptem a Cotton Club Singersből, vége az úgynevezett művészéletnek, hogy éjszaka élünk, nappal alszunk. Reggel korán kelek és hajtok egész nap, hogy a család érdekeit és a karriert szinkronba hozzam. Természetesen ők az elsők, tőlük nem vehetek el időt. Én altatom a kisfiamat, és utána megyek dolgozni.

Pedig vannak kritikusai, akik irigylik a drága ruhákat, a csillogó díszleteket, de még boldog házasságát is. Ekkor borul el először a szeme.

- Igen, nagy párizsi divatcégek és az egyik legnagyobb kozmetikai hálózat kér fel, hogy legyek a képviselője, ad egyetlen szóra drága, márkás ruhát, áll mellém egy számomra nagyon fontos kampányban, de ehhez rengeteget kellett dolgozni. Azt hiszem, megtiszteltetés, hogy Magyarországon én vagyok azon kevesek egyike, aki ezt megkaphatom. Erős kritériumoknak kellett megfelelni: miért nem lehet örülni annak, hogy van egyáltalán valaki, akit megtisztelnek ezzel? Valahogy ez bennünk van, magyarokban: nem tudunk örülni más sikerének, inkább bosszankodunk rajta, fogást keresünk az illetőn. Holott inkább együtt kellene tenni valamit azért, hogy jobban érezzük magunkat. Annyi minden van, amiben fontos lenne összefogni. Például a mellrák elleni küzdelem, aminek a kampányarca vagyok. Számomra ez is egy fontos küldetés, hiszen személyes ismerőseimet is érinti. Akárcsak a családon belüli erőszak elleni kampány, amiről az Ajtók mögött című dal szól.

Belehevül a mondandóba, kezeit hívja segítségül, hogy meggyőzzön mindenkit az igazáról. Aranybarna pillantására megint árnyék vetődik. Mit segíthet egy dal egy véresen komoly drámában, kérdem, mire változatlan elszántsággal állítja: sokat.

- Az interneten sok olyan nővel állok kapcsolatban, aki családon belül szenved az erőszaktól. Többen elmondták, az Ajtók mögött adta meg a végső lökést, hogy változtassanak a helyzetükön. Mások a dalt hallgatva értették meg, hogy nincsenek egyedül és nincs titkolnivalójuk. Apró morzsa ez a dal azon az úton, amelyik valamelyik segélyszervezethez vezet, ahol megoldást kapnak a problémájukra. Ezek a nők saját magukat hibáztatják. Nem tudják: joguk van bántalmazás nélkül élni. Ez a dal régóta ott volt bennem, mint egy karmikus tüske, és amikor elkezdődött ez a kampány, éreztem, hogy elő kell hívnom. Nem megrendelésre született, elkészítettük, kértük, hogy használják. Legyen ez egy emblematikus dal. Ezek a nők gyászolnak. Azt, amiben egykor teljes szívükkel hittek. Szomorú sorsok, mert valaha ezek a történetek is szerelemmel kezdődtek.

Ezen elméláz egy kissé, mintha félálomban jelentené ki, szerelem nélkül nincs sok értelme az életnek. El sem tudja képzelni, hogy egyszer ne énekelne erről. Sőt fejben átlapozza a repertoárt, és kiviláglik, bizony, talán csak két dal van, ami nem szerelemről szól. Az egyiket Domján Edit ihlette, de hát végül is, az is szerelem. A tragikus sorsú színésznő lenyűgöző egyénisége, a tűz, amivel égett, foglyul ejti Adriennt. Pedig pályája kezdetén ezerszer is Audrey Hepburn-höz hasonlították, amitől vélhetően már sikítófrászt kapott, vetem fel, mire visszatér az álomvilágból, és miközben nekilátunk az ízletes főfogásnak, gyakorlatiasan vallja, hogy igen, megtisztelő, hogy hozzá hasonlítják, de ő a maga útját járja. Még ha a társadalmi szerepvállalással hasonlítanak is egymásra. És akárcsak Hepburn, nem annyira naiv, mint amilyennek látszik, bár sokan azt hiszik, becsapható.

A gyermeki adottságokból inkább a játékosságot őrizte meg. Ma már vitathatatlanul díva, állapítom meg, amit elfogad. Igen, az énekesnőket mondják annak. Legalábbis, aki annyit ad a külső megjelenésre és a belső tartalomra, az élet minden területén a minőségre, mint ő. A neve védjegy is, amiért megdolgozott és dolgozik ma is. Ebben segít a mögötte álló profi csapat, amelyre büszke, mivel magas színvonalon teszi a dolgát. Mindezek ellenére állítja, nem megcsinált .

- Nagyon sok minden nincs kitalálva, hanem belőlem fakad: én ilyen vagyok nőként is. Megélem a nőiességemet. Kitör belőlem és a stílusomat is meghatározza. Nem tudom, mit lehetne elhagyni belőle. Engem nagyon érdekel az új. Benne van a klasszikus, de előre kell haladnom. Még akkor is, ha a Rúzs album után megkaptam: úristen, Zséda miniszoknyában?! És lenge öltözékben jelent meg egy női magazinban? Most a divatot Christina Aguilera és Lady Gaga határozza meg, akik nagyon merészek a külső megjelenésükben - hol vagyok én ahhoz képest? Annyira előreszaladt a közízlés, hova tovább? Most már mindent levesznek? Ezt nem tudom elképzelni. Talán elértük a csúcsot, és visszatérünk a szemérmességhez.

A desszerthez érve ismét az úthoz térünk vissza. A jövendő váltáshoz, ami nagyon foglalkoztatja. Mostanában notesszel jár-kel, és írja, ami eszébe jut az új vonalról. Ami az alapoktól lesz teljesen új. Hiszen egy nő is ettől nő: feje búbjától a lába kisujjáig minden részlete gondosan kitalált, és összhangban van a lelkével. Fel kell öltöztetni. A testet és lelket is. Hogy aztán valami igazán szépet adhasson az embereknek.

- Sokan alábecsülik ezt. Pedig sokat jelent szépet adni. Más előadók realisták, a napi problémákkal, a gyengeségeikkel szembesítik az embereket. Én felemelem őket, és egy más, szebb dimenzióba viszem. Erre születtem.