Láthatatlan muzsikusok összjátéka

A Harmonia Albensis-sorozat negyedik estje - a legfinomabb architektúrájú belvárosi templomhoz illően - a barokk zene kevéssé ismert területeire kalauzolta el a padsorokat és pótszékeket teljesen megtöltő zenebarátokat. Nem csak szökőévenként felhangzó művekről, de egy különleges hangszerről is szólt ez a koncert: Bednarik Anasztázia orgonaművész a viola da gamba neves játékosát, Szászvárosi Sándort hívta partneréül fellépésére.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

A Harmonia Albensis-sorozat negyedik estje - a legfinomabb architektúrájú belvárosi templomhoz illően - a barokk zene kevéssé ismert területeire kalauzolta el a padsorokat és pótszékeket teljesen megtöltő zenebarátokat. Nem csak szökőévenként felhangzó művekről, de egy különleges hangszerről is szólt ez a koncert: Bednarik Anasztázia orgonaművész a viola da gamba neves játékosát, Szászvárosi Sándort hívta partneréül fellépésére.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

A Harmonia Albensis-sorozat negyedik estje - a legfinomabb architektúrájú belvárosi templomhoz illően - a barokk zene kevéssé ismert területeire kalauzolta el a padsorokat és pótszékeket teljesen megtöltő zenebarátokat. Nem csak szökőévenként felhangzó művekről, de egy különleges hangszerről is szólt ez a koncert: Bednarik Anasztázia orgonaművész a viola da gamba neves játékosát, Szászvárosi Sándort hívta partneréül fellépésére.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

A Harmonia Albensis-sorozat negyedik estje - a legfinomabb architektúrájú belvárosi templomhoz illően - a barokk zene kevéssé ismert területeire kalauzolta el a padsorokat és pótszékeket teljesen megtöltő zenebarátokat. Nem csak szökőévenként felhangzó művekről, de egy különleges hangszerről is szólt ez a koncert: Bednarik Anasztázia orgonaművész a viola da gamba neves játékosát, Szászvárosi Sándort hívta partneréül fellépésére.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

A Harmonia Albensis-sorozat negyedik estje - a legfinomabb architektúrájú belvárosi templomhoz illően - a barokk zene kevéssé ismert területeire kalauzolta el a padsorokat és pótszékeket teljesen megtöltő zenebarátokat. Nem csak szökőévenként felhangzó művekről, de egy különleges hangszerről is szólt ez a koncert: Bednarik Anasztázia orgonaművész a viola da gamba neves játékosát, Szászvárosi Sándort hívta partneréül fellépésére.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

A Harmonia Albensis-sorozat negyedik estje - a legfinomabb architektúrájú belvárosi templomhoz illően - a barokk zene kevéssé ismert területeire kalauzolta el a padsorokat és pótszékeket teljesen megtöltő zenebarátokat. Nem csak szökőévenként felhangzó művekről, de egy különleges hangszerről is szólt ez a koncert: Bednarik Anasztázia orgonaművész a viola da gamba neves játékosát, Szászvárosi Sándort hívta partneréül fellépésére.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

J. S. Bach, Telemann, Buxtehude, Abel, Stanley és Schenk tollából a barokk hangszeres műfajok valóságos antológiáját hallhattuk előadásukban: prelúdium és fúga, ciacona, voluntary, korálelőjáték, szonáta és tánctételekből álló szvit egyaránt helyet kapott a bőséges választékban.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

Az összjáték zavartalansága érdekében Szászvárosi Sándor természetesen az orgonakarzaton foglalt helyet: a muzsikusok láthatatlansága kissé személytelen, lebegő hangulatot kölcsönzött az estének. A művész avatott kézzel bírta szólásra a maga korában igen előkelőnek számító hangszerét: Telemann e-moll szonátájában, Schenk F-dúr és Abel d-moll szvitjében egyaránt feltűnt vonóvezetésének határozottságával, tiszta intonációjával és intelligens frazeálásával. A legnagyobb érdeklődéssel Abel művét hallgattam: a kíséret nélküli szólógambára íródott darab különösen is alkalmasnak bizonyult Szászvárosi biztos akkordjátékának, a szép hangzás és a stílusos formálás iránti érzékenységének lemérésére.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

Bednarik Anasztázia játékát hasonlóan az előadott művek iránti mélységes elkötelezettség, s koncentrált fegyelem jellemezte, amely mindenekelőtt komótos, kissé óvatos tempóvételekben mutatkozott meg, különösen Bach C-dúr prelúdium és fúgájában, valamint Stanley Voluntery-jében. Sajnos a Szemináriumi templom orgonája több esetben inkább ellenfele, mint segítője volt a művésznőnek: a hangszer megérett a generáljavításra, a színesnek szánt regisztráció különös (negatív értelemben) hangszíneket és hamis sípokat leplezett le. Bednarik műsorának legjobb számai Buxtehude e-moll passacagliája és Pachelbel Aria sebaldina-ja volt: a kis léptékű tételekből álló variációs formák, gyorsan változó karaktereikkel érzésem szerint jobban megfelelnek alkatának, mind a hosszabb, egy anyagból kialakított kompozíciók.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.

Még egy megjegyzés: a barokk kor életérzése valóban kissé messze áll már tőlünk. E banális mondatot a túlméretezett műsor íratta le velem: a vége felé folyamatosan távoztak a hallgatók a templomból - a trópusi hőségben egy kizárólag barokk zenének szentelt program a jelek szerint sajnos nem tarthat másfél óráig.