A Hónap orvos, ápolója - Akik mosolyogva mennek gyógyítani

Fura kis egybeesésekre lelhetünk a voksolás e havi díjazottjainak életpályájában: a legszembetűnőbb persze az, hogy mindketten Erdélyben születtek. A nagyváradi Bakró Ildikó háziorvos Marosvásárhelyen végezte az orvostudományi egyetemet, ahol viszont a Hónap ápolónője, Molnár Emese született. Az egészségügy felé ugyan a babáit folyton „felboncoló” doktornő még gyermekkorban, az eredetileg mérnöknek készülő ápolónő pedig már az anyaországba költözése után fordult, de egyikük sem választana hivatásául mást akkor sem, ha újra kezdené pályafutását. S említhetnénk, hogy két kedves, szőke, mosolygós hölgyről van szó, noha ezen jelzők nem éppen szakmai jellegűek. Viszont – bár nem tudhatjuk a szavazás kimenetelének pontos okát – minden bizonnyal sokat nyomott a latban, hogy a két díjazott nem csak szakmai munkáját tekintve érdemelte ki az elismerést, hanem megnyerő emberségük, hiteles odafordulásuk okán is. Ugye, mindannyian ismerünk gyógyítókat, akikről sosem foszlik le a „doktor úr”, vagy a „főorvos asszony” cím? Nos, ők nem ilyenek – a velük való beszélgetésnél érezhető, hogy a fehér köpenyes egészségügyi mögött ott a maga hangulatait, érzéseit nem titkoló, azokat soha meg nem tagadó ember is. Nagy betűkkel, tényleg. 

Bakró doktornő a nagyváradi klinikán kezdett dolgozni mikrobiológusként, de nem tagadja: a laboratóriumban nagyon hiányzott a betegek közelsége, a gyógyítás maga. Mikor 1998-ban lehetőséget kapott a Fejér megyei kórház infektológiai osztályán, nem habozott sokat. Hogy miért az infektológiát szerette meg, az a kívülálló számára igenis magyarázatra szorul: hiszen ott „mindenféle vírusokkal” dolgozik az ember, brrr...

– Az infektológiában az a vonzó, hogy ott egytől százéves korig találkozni páciensekkel, s ugyan manapság a mind kevesebb emberről emberre terjedő fertőző betegség miatt határterületnek számít e szakma, mégis sok szépséget tartogat. A Szent György kórházbeli tíz év nehéz, de meghatározó volt a pályámon, tulajdonképpen itt tanultam meg a szakmát. Fájó szívvel hagytam ott az osztályt vezetőhelyettesként...

Az életben vannak történetek, amikről nem szívesen mesélünk, s ez ilyen történet. Háziorvosi évei jobb emléket jelentenek, rengeteg tapasztalatot gyűjtött a továbbiakhoz. Most is megtalálni őt a Sarló utcai körzet rendelőjében, mellette a megyei rendőrkapitányság egészségügyi osztályán. Továbbá szakrendel a megyei kórház infektológiai osztályán (vannak nagy visszatérések) és a városi és városkörnyéki ügyeleti rendszerben is dolgozik. Míg egy kezemen számolgatom, mennyi felé is kell teljesítenie, ő mosolyogva azt mondja, leginkább édesanyjának és férjének hálás azért, hogy ennyire a munkájára tudott koncentrálni az elmúlt években. Élete mégis anyaként teljes, 22 éves egytemista nagyfia szépreményű vízilabdajátékos, lánya gimnazista, nagyon büszke rájuk.

– Hálás vagyok azoknak, akik rám szavaztak, mert egy ilyen elismeréshez talán még túl fiatalnak számítok a mi szakmánkban. És külön hálával tartozom a Sarló utcai rendelőbeli asszisztensnőmnek, Pappné Tóth Andreának, hogy mellettem áll a munkában...

A doktornő „fixa ideája” a megelőzés, a szűrések. Úszik, kerékpározik, fut, könyvet ír és mint mondja: szinte mindenkit lefogyasztana. Irodai asztalán apró, egyforintost tartó viasz-szerencsemalac. De az elismerésekhez a szerencsén túl bizony a „Bakródoktornős” szakmai alázat, kitartás, mosolygás is kellett...

A megyei kórház rendelőintézetének hetedik emeletére visz a lift, az urológiai osztályon keressük Molnár Emesét. Nincs a szobájában, valahol intézkedik, mint rendesen. Vagy a „vesekőzúzóba” szaladt, vagy papírmunkát végez, valamelyik betegnél van, esetleg a szabadságokat beszéli meg...

A szobámban tényleg elég keveset vagyok, toppan be végül a Hónap ápolója mosolyogva. Osztályvezető főnővér, ami ma az egészségügyben nagyjából azt jelenti, hogy az ember a betegápolástól a gazdasági ügyek-bajok rendezéséig minden munkából kiveszi a részét. Ha kell, az éjszakai ügyeletben is ott van. Emese gyesen volt, mikor beiratkozott a Pécsi Tudományegyetem ápoló szakára. Először ortopédiai osztályon dolgozott. Mindig is sebészetre vágyott ugyanis, de megjárta a szemészeti és a pszichiátriai osztályokat is, utóbbit az osztályvezető főnővér helyetteseként. A pszichiátriai betegekkel való foglalkozás mélyre ható élmény volt, de rengeteg munka is: a hat éve alatt több osztályrész és beteg tartozott hozzá, mint korábban bármikor. A sebészeti osztály csábítása azonban nem hagyott alább, így mikor 2006-ban az urológiára hívták, örömmel ment. Nem csalódott, az érsebészettel közös osztályon olyan jó kollektívára lelt, amilyenre vágyott.

– Nagyon büszke vagyok rájuk, pedig nem könnyű a dolgunk. Egyre kevesebben vagyunk, néha nehéz meglátni a szakma szépségeit, s talán még nehezebb megláttatni az osztályra gyakorlatra jövő fiatalokkal. De az semmihez sem fogható, mikor egy beteg gyógyultan távozik innen. És bizony sosem feledhető, megviselő érzés, mikor egy huszon- harmincéves fiatal, daganatos beteget veszítünk el... Kikapcsolódást jelent a kézműveskedés. Emese szívesen, ügyesen dekupázsol, vagyis szalvétatechnikával alakít át tárgyakat. Munkatársai, a nővérek ezt-azt elkunyerálnak néha – semmi baj, a csapatépítésnek ez is része. Ők ugyanis szupervízió gyanánt kirándulni járnak, már most tervezgetik az idei kiruccanást. Ugye, nem véletlen, hogy Molnár Emese „alig látogatott” főnővéri szobájának falán búcsúzóul egy fatáblácska feliratán akad meg a szemünk? Bár előző osztályáról hozta, mégis az áll rajta: a Világ legjobb főnökének...