30 kemény óra a halálzónában

– Felfelé menet, olyan nyolcezer méter magasságban egy hegymászót láttunk ülve a sziklán, mintha pihenne. Ahogy a közelébe értünk, kiderült, annak a lengyel hegymászónak a holttestét látjuk, aki tavaly próbált feljutni a Broad Peak csúcsára. Ez a látvány, no meg a fáradtság többeket visszafordulásra késztetett, Csabával mi azonban folytattuk a mászást – emlékezett vissza a talán legkeményebb pszichikai próbatételre Suhajda Szilárd hegymászó, aki a Székesfehérvári Hegymászó Sportklub meghívására osztotta meg nemrég élményeit a világ tizenkettedik legmagasabb csúcsának sikeres megmászásáról.

A Broad Peak nem könnyű hegy, mint ahogyan egyetlen nyolcezres sem az, nehézsége abban rejlik, hogy a halálzónában, 7800 méteres magasság felett egy hosszú hegygerincen kell eljutni a csúcsig, az odavezető út pedig olyan, mint egy hullámvasút, sok lejtő, emelkedő tarkítja, márpedig „lefelé menni” a csúcstól szintkülönbségben mindössze néhány méterre, pszichológiailag sem egyszerű.

Útban felfelé gyönyörű sziklaalakzatokkal találkoztak, 60-70 fokos dőlésű jégfalakon másztak Szilárdék, hogy feljussanak a csúcsra

– Az erdélyi Varga Csabával anyagi lehetőségeink alapján egy fapados expedíciót szerveztünk, oxigénpalackot véletlenül sem vittünk magunkkal. Voltak olyan csapatok, akiknek minden táborban külön sátraik, főzőeszközeik voltak, mi ezt sem engedhettük meg - mondta Szilárd.

A másfél hónapos expedícióból csak az hét napot vett el, amíg a hegy lábáig elgyalogoltak, innen kezdődött maga a mászás. A 2013-as merénylet óta egyébként, amikor a Nanga Parbat nevű nyolcezres alaptáborától nem messze kilenc hegymászót öltek meg, szigorú engedélyek kellenek a mászáshoz. Szilárd tapasztalata szerint amúgy nagyon kedvesek és barátságosak a pakisztániak, örökre szívébe zárta ezeket az embereket.

De térjünk vissza a csúcstámadásra: éjfélkor, méteres friss hóban, mínusz harminc fokban kezdték a menetet. Napközben szerencsére már szikrázó napsütés segítette a magyarokat, az egyik spanyol hegymászó szerint, aki már a tizenharmadik nyolcezresét mászta, példátlan az a meleg, amely a Karakorumban és a Himalájában az elmúlt években megfigyelhető.

Hiába kente be az orrát százas faktorú naptejjel és hiába tett rá védőt is Szilárd, a csúcstámadás közben szinte megégett az orra a szikrázó erejű napsütéstől, amely szerencsére segítette a mászást

– Nem eufórikus örömujjongás volt felérni a csúcsra, hiszen tudod azt is, hogy innen még le is kell jönni, márpedig az a legnehezebb. Gyönyörű időben, délután négy óra körül jutottunk fel a csúcsra, ami, mint a neve is mutatja (Broad Peak, azaz széles csúcs), valójában egy elég széles terület. Nagyjából egy órát töltöttünk itt, soha nem fogom elfelejteni a látványt! – idézte fel Szilárd, aki társával ekkor már nagyon fáradt volt. Ráadásul feltámadt a szél is, miközben egy teljesen függőleges szakaszon kellett ereszkedniük. Ez olyan sok erőt kivett belőlük, hogy ezután minden tizenötödik-huszadik lépést követően leguggoltak a hóba, s másodpercekre elaludtak: – Minden porcikánk ezt akarta, könnyebb is lett volna ezt a döntést meghozni, de amikor eldőltünk a hóba, az mindig rádöbbentett bennünket arra, hogy ez lenne életünk utolsó alvása. Csaba a végén már annyira nem uralta magát, hogy azt sem tudta, ott vagyok-e?

Éjfél körül értek vissza a 7500 méteren fekvő 4-es táborba, ahol Csaba elaludt, Szilárd pedig utolsó erejével lejutott a hármas táborba. Szerencsére reggelre társa is sikeresen leért.

– Lefelé menet folyton azon gondolkoztam, ha majd hazajutok, ezt meg azt fogom enni, ezt meg azt csinálom majd. Csak jussak le egészben. Aztán amikor Magyarországra visszaértünk és bementem egy hipermarketbe, hogy telerakjam a kocsit a vágyott csemegékkel, egyszerűen csak álltam ott és néztem, milyen üres és felszínes ez a „lenti” világ. Üres bevásárlókocsival jöttem ki...