Ott Jánosné fiatal lány volt, mikor az apokalipszis lovasai lecsaptak Vértesacsára

A példáért nem kell messzire mennünk sem térben, sem időben: csupán addig, ami Vértesacsán történt 1946-ban. Ott Jánosné 13 éves fiatal lány volt 1944-ben, amikor az apokalipszis lovasai lecsaptak a falura.

– Itt nálunk három hónapig állt a front – emlékezett az idős asszony. – A németek beásták magukat Csákvár mellett a hegyekben, Fehérvárt már elfoglalták a ruszkik, mi éppen a kritikus helyzet közepén voltunk. A németek Csákvár felől lőttek, az oroszok Fehérvár felől támadtak. Éppen szenteste éjjelén jöttek be az oroszok, én a testvéreimmel, édesanyámmal és a nagyszüleimmel lent bújtam el a pincében. Apám akkor kórházban volt.

Édesapja a doni 2. hadseregben szolgált. Mindkét lába fagyási sérüléseket szenvedett. Hazajött, de a sógora ott maradt holtan a hómezőn, mint olyan sokan mások.

– Három hétig tomboltak nálunk a kozákok, hát, azok kegyetlenül viselkedtek. Édesanyám, a nagynéném és én a testvéreimmel a pajta padlásán feküdtünk a dunyha alatt. A létrát felhúztuk, és hallottuk, ahogy éjjel sikoltoznak a nők. Csak kevesen tudtak elmenekülni az erőszak elől, az a megszállás utáni három hét borzalmas volt.

A híres Kazay gyógyszerészcsalád nőtagjai, az özvegy és a két leány, Adélka és Brigitta ezt nem várta meg. Mérget vettek be, a temetőig menekültek a kozákok elől.

– A férfiak közül csak az öregek voltak akkor a faluban, a legtöbben vagy a fronton harcoltak, vagy már a hadifogságban szenvedtek. Itt is összegyűjtötték a lányokat és az asszonyokat, hogy elvigyék őket Oroszországba, de annyira nyomták őket a németek, hogy végül más gondjuk volt, elengedték őket, és később valahogyan ezt megúsztuk.

De a későbbi kitelepítést már nem.

– Eljött az 1946-os esztendő. Mi, nagyobb gyerekek nem járhattunk iskolába, mert segíteni kellett a földeken, különben éhen haltunk volna. Augusztusban jött meg édesapám, szerencséje volt. A Don után hazaküldték, aztán újra besorozták, végül Szerbiában került orosz fogságba. A svábok inkább magyar alakulathoz igyekeztek kerülni, a férjem, Ott János is így tett, különben könnyen az SS-be sorozták volna, s akkor tetoválást kap a hóna alá. Ezt el akarták kerülni.

A harcoló SS-be sorozott fiatal katonákat fogságba esés után általában a helyszínen agyonlőtték.

– Az egész kitelepítés azzal kezdődött, hogy előbb egy rendőralakulat megszállta a falut, hogy senki se tudjon elszökni – folytatta Ott Jánosné. – Családonként mentek a kihallgatások. Nálunk az öregek nem is tudtak magyarul, anyanyelvük volt a német, őrizték a hagyományokat. A rendőrségnek birtokában volt az 1938-as összeírás, és aki akkor német anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallotta magát, az listára került.

A falu kétharmadát, körülbelül 1600 személyt telepítettek ki Vértesacsáról. Fejenként egy 45 kilós csomagot vihettek magukkal. A hivatalos magyarázat szerint azokat rakták vagonba, akik a Volksbund tagjai voltak, vagy szimpatizáltak velük. Azaz bárkit elvihettek.

– Akinek mennie kellett, megkapta a papírt: 1946. május 17-én jött az első szerelvény. Ide hozták a gántiakat és a vérteskozmaiakat is szekérrel, mert ott nincs állomás. A vonat 19-én indult el, addig mindenki élt, ahogy tudott, a marhavagonban. A keletnémet határ környékére vitték a legtöbbeket. A második szerelvény 20-án indult el, ők Heidelberg környékére jutottak. Az utolsó szerelvény pár nappal később Nürtingen felé indult. Mindenki sírt, de mindenki úgy ment el, hogy őszre, a szüretre már visszatér. Mindenki azt hitte, hogy az egész csak ideiglenes lesz.

Pedig a jelek mást mutattak. Már 1945-ben érkeztek Túrkevéről és máshonnan azok, akiket a helyükre akartak telepíteni, már ott éltek jó néhány házban, mi után a svábok egymáshoz költöztek. Majd jöttek emberek Mezőkövesdről már az üres házakba, aztán 1948-ban a Felvidékről érkeztek sokan. Azok a magyarok sem tehettek arról, hogy sorsukat vagonokba rakták.

– Valamikor a hatvanas években jöhettek először haza látogatóba, akik még éltek – vette át a szót Kovács Zoltán polgármester. – Hivatalos kapcsolat is van testvértelepülési szinten egy Heidelberg megyei községgel, Eppelheimmel.

Megkérdeztem, mennyire érezhetők az egykor történtek a település életén.

– Már nem nagyon. Nem élnek azok, akik ezt átélték, kevés olyan van, mint az Ott néni. De évtizedeken át sok ellenségeskedés volt, mert a kevés megmaradt helybéli nehezen barátkozott meg az újakkal, azzal, hogy elvették a házát és egy rosszabbat kapott, mert jött a „telepes”. A kitelepítettek leszármazottai pedig németnek tartják magukat, ők már nem ismerik a régi otthont, nincs, ami ide kösse őket. Sokan nem is bocsátották meg soha, hogy a haza lényegében kidobta őket.

Úgy hívták ezt, hogy lakosságcsere. Mintha az életeket, a sorsokat le lehetne cserélni. Szerény emlékmű áll Vértesacsa központjában nevekkel, címekkel. De már alig van, aki emlékszik a sírásra és a vagonok szagára.