Elismerések a mentők napján

A megyei önkormányzat aljegyzője, Kovács Zoltán és a megyeszékhely önkormányzatának egészségügyi és sporttanácsnoka, Östör Annamária köszöntötte a mentők napja szombati programján résztvevő vendégeket és rajtuk keresztül mindazokat, akik nem tudtak eljönni a rendezvényre, mert szombaton is dolgoztak.

Az ünnepségen köszöntötték azokat, akiknek munkáját a május 10-i budapesti mentőnapon is jutalmazták. Főigazgatói dicséretet kapott Farkas Miklós velencei gépkocsivezető, Oravecz Béla emlékéremmel tüntették ki Somogyi Ferenc székesfehérvári műszaki vezetőt, aki munkája során 750 ezer kilométert vezetett balesetmentesen.

A megyei ünnepségen négy mentő gépkocsivezető munkáját ismerték el, ők mindannyian 250 ezer kilométert vezettek már balesetmentesen: Marosi István a székesfehérvári,  Király Zoltán a bicskei,  Máté Zsolt az enyingi, Fehér Attila pedig a sárbogárdi állomáson teljesít szolgálatot.

A Fejér megyei mentők áldozatos munkájáért az egész kollektívának elismerő oklevelet adományozott a megyei közgyűlés elnöke, amelyet Kovács Zoltán aljegyző adott át  a megyében működő 11 mentőállomás vezetőinek. A Székesfehérvári Tűzoltó Egyesület kitüntetését Takács Márk fehérvári állomásvezető Varga Lajostól, az egyesület elnökétől vette át.

Az díjátadások után a tudományos ülésen Csurgai-Horváth József,a városi levéltár igazgatója a fehérvári mentés történetéről beszélt. A mentés ügyében nagy előre lépés a dualizmus idején történt: ekkoriban ugyanis azokon a területeken, ahová az állam nem ért el, sorra születtek a közhasznú egyesületek. Ilyen terület volt az élet és vagyonbiztonságé is, ennek érdekében jöttek létre a tűzoltó egyletek, amelyek keretében kezdtek el működni a mentők is.

Fehérváron az 1873-ban alakult Havranek József által támogatott önkéntes tűzoltó egyesületben már két orvos is volt, 1889-ben létrehoztak egy mentőcsapatot, amely öt évvel később már tíz tagúra nőtt. A tűzoltás mellett egyre nagyobb szerepet kapott a mentés is, 1902-ben pedig már öt mentőállomás működött a városban. A mentők közegészségügyi feladatot is elláttak, ők végezték például a fertőtlenítést, ellenőrizték vizeket.

A háború utáni zűrzavaros időszak a mentésügyre is kihatott, az egyesületek nehezen tudták ellátni feladataikat, 1926-ban aztán megalakult a Vármegyék és Városok Országos mentőegyesülete a fővárosban, amelybe Székesfehérvár is belépett. Bár az VVOME és a városok együttműködése nem volt mindig harmonikus - a mentők ugyanis a városokon kívül a vármegyék településein is végezték a mentést, ezt pedig a városok anyagilag nem feltétlenül kívánták támogatni -, 1928-ban azért Fehérváron is létrejött a VVOME helyi szervezete. Mellette megmaradt a korábbi mentőegyesület is, egészen a második világháborúig. A kezdeti ellenállás lassan feloldódott, a két szervezet közötti közeledést az orvosok segítették - ők képezték a mentőket.

A háború után már csak az országos mentőszervezet működött, a városi mentők a frontharcok során elvesztették eszközeiket.