Érdi Tamás világhírű és most már boldog is

Vastapsot kapott Érdi Tamás az enyingi református iskolában tartott rendhagyó zeneórája után. Miközben Chopin, Mozart, Schubert örökérvényű dallamaival ismerkedtek a gyerekek a zongoraművész magával ragadó játékán át, Tamást egy csinos, göndörhajú lány fotózta. A végén kiderült, ő Tamás felesége.

- 2011 november 2-án, a Művészetek Palotájában volt egy koncertem, amelyre Réka ajándékba kapott egy jegyet. A fogfájása miatt majdnem nem jött el, de a fájdalomcsillapító megtette a hatását, Réka mégis eljött. Egy hét múlva édesanyám kapott egy üzenetet tőle, amelyben azt írta, ez a koncert volt számára a legszebb születésnapi ajándék. De miért nem írja ezt meg Tamásnak? - válaszolt Márta. S láss csodát, nem sokkal később a beszélő számítógépem már Réka saját szavait olvasta. A zsinagógában tartott koncertemen újra találkoztunk és azóta tart a szerelem, tavaly össze is házasodtunk! idézi fel a sorsszerű találkozást Tamás, aki arra a kérdésre, mit kíván magának, maguknak a jövő évre, azonnal rávágja: - Nagyon szeretnénk gyermekeket, egy igazi kis családot. És persze sok-sok koncertet!

Érdi Tamásra rátalált a szerelem: Harmos Rékával gyermeket, családot szeretnének. Ezt kívánják jövőre

- Kezdetben a zajokban, zajforrásokban kerestem a zenét, még a villamos fékezésében is hallottam a dallamot. Aztán ötévesen, dédapám vörösberényi zongoráján talált rám az igazi zene. Amikor a zongorán elpötyögtem a Marseilles-et és ezt édesanyámtól megtudta Kocsis Zoltán, azt mondta, mindenképpen foglalkozni kell velem. Állítólag hegedűvel és fuvolával is próbálkoztam, de a zongorán akadt meg a szemem. (Nevet)

- Egyszer azt kérdezték tőlem, milyen hátránya van annak, hogy nem látok. Automatikusan visszakérdeztem, milyen hátrányról beszél? Mivel soha nem tapasztaltam meg a látást, tényleg nincs hiányérzetem! Amikor a szememet Bostonban megműtötte egy japán orvos, édesanyám nagyon el volt keseredve. Azt mondta neki az orvos: ez a gyerek nem szomorú. Csak akkor, ha maga az lesz. Tamás útja, hogy húszéves korára elsajátít valamit, amiben kiemelkedik a többiek közül. És valóban, a zene mára abszolút kitölti az életemet!

Miként létezik a fejedben a kottakép, miként jegyzel meg egy bonyolult művet? - kérdezem Tamást. - Amikor gyermekként például egy Mozart művet tanultam, a tanárom mindig lejátszott egy részletet, majd ki kellett találnom, hol van benne például egy moduláció. Egy Bartók vagy Liszt műnél ezt persze már nem lehet csak úgy kitalálni, a pontos kottaképet kell elsajátítani. Ez olyan, mint amikor Rékával színházban vagyunk: elmondja, mi történik a színpadon. A tanárom, Becht Erika ugyanígy elmondja, mi van a kottában és amikor a kottaképet már tudom, akkor több előadótól is meghallgatjuk az adott darabot, ezután alakul csak ki az én elképzelésem. Ha egy régen tanult zongoraversenyt kell újra eljátszanom, óhatatlanul kitörlődik egy-egy szünet vagy hangsúly, ha látnék, egyszerűen megnézném a kottát. Így viszont, ahogy a tanárom szokta mondani, én magam vagyok a kotta.

Amikor Moszkvában közel két évtizeddel ezelőtt fellépett, nem sokkal korábban tudta meg, Magyarországon egy motorbaleset következményeként meghalt az egyik bátyja. Akkor úgy ült le a zongorához, hogy neki játszik. És a mostani, enyingi fellépésén is úgy érezte, Balázs, aki annak idején őt, a kis Tamást megtanította járni, beszélni, ott volt vele. És igen, Becht Erika volt az, aki abban a szörnyű helyzetben ott maradt vele Moszkvában, miközben édesanyjának haza kellett repülnie a szörnyű tragédia miatt. Azóta Erikát tartja második édesanyjának.

Saját szerzemény írására soha nem gondoltál? - firtatom.

- Ó, hát mikor lenne nekem arra időm? Azt szoktam mondani, nem én osztom be az időt, hanem az oszt be engem! Napi öt-hat órát gyakorolok, és mostanában már a forraltborozásra, esti andalgásokra is időt kell szakítanom Rékával. És mi mást tennék ennél szívesebben? Egyébként Liszt mondta: ha egy napig nem gyakorlok, észreveszem én, ha kettőig, észreveszi a tanárom. De ha háromig, akkor a közönség is!