Király, udvari bolond, hős

Bevallom, kis bizonytalansággal készültem a Filharmónia-bérlet hétfői estjére. A sorozat idei ötödik hangversenye ugyanis a Filharmónia Budapest Kht. egy nagyszabású projektjének része is egyben: Itáliai utazások címmel, négy kiváló énekes köré szervezve négy koncert ad körképet a 19-20. század olasz operazenéjéről. A szép vállalkozáshoz a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara és a Nemzeti Énekkar (Antal Mátyás) csatlakozott. Az egyes programokat a tervek szerint azután vidéki nagyvárosokban is előadják. Néhány nappal ezelőtt a Zeneakadémián jártamban azonban megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a sorozat ízléssel megtervezett plakátján kijózanító tárgyilagossággal széles fehér papírcsík fut keresztül, A bérlet elmarad felirattal. Kétségbeesett telefonhívások után a Vörösmarty Színház illetékesei megnyugtattak: hétfő este nálunk az előre megadott programmal megrendezik a hangversenyt, jöjjek csak nyugodtan.

A színház pénztárához érkezvén a jegyiroda kedves munkatársai mindenekelőtt türelemre intettek. Valóságos őrültekháza van! - mondták. (Persze, a kritikus csak örül, ha az érdeklődők tömegétől nem fér be a nézőtérre...) Tény, ezúttal nem a sokszor némi jóindulattal elpuffogtatott közhelynek, hanem tényszerű leírásnak bizonyult a zsúfolásig telt ház kitétel. A székesfehérvári zenebarátok mellett számos ismeretlen arcot is láttam: feltételezem, a budapesti hangversenyek potenciális közönségének egy részét is köszönthettünk színházunk nézőterén.

A nekünk jutott koncert Anatolij Fokanov, az Operaház kiváló baritonistája főszereplésével kizárólag Verdi-operarészletekből összeállított programmal várta a publikumot.

Mivel itt nem az ismert szoprán és tenor-áriákból, hanem a rendszerint az intrikusként funkcionáló baritonfigurák szerepeiből válogattak a szerkesztők, előzetesen voltak némi kétségeim arra nézvést, vajon milyen program lesz ebből? A mai napig a fülemben cseng kiváló középiskolai zenetörténet-tanárom örökzöld operadefiníciója: az opera lényege, hogy szoprán és tenor szereti egymást, és ez ellen baritonnak kifogása van! Mármost ki szereti idejét ronda és ellenszenves alakokkal eltölteni? Nos, félelmeim alaptalannak bizonyultak: igen élvezetes estében volt részünk.

Művészvendégünk a bariton-fach több oldalát is bemutatta: királyként (Nabucco és Macbeth), nyomorék udvari bolondként (Rigoletto), intrikusként (Jago), tragikus eseményekbe sorsszerűen sodródó, alapvetően rokonszenves hősként (René és Luna gróf) egyaránt színpadra lépett. Tanulságos volt e kaleidoszkópot végignézni és -hallgatni. Fokanov nem egy hangfenomén: a forte-állásokban ércesen csengő voce kicsit vékonyabb, kevésbé zengő az ideálisnál (persze kellően vivőerős), a piano-állásokban ugyanakkor itt-ott kissé már fedett. Az azonban már az első pillanatban világossá vált, hogy a hang mögött tökéletes technika és feltétlen muzikalitás aranyfedezete áll. Fokanov profi: pontosan ismeri határait. Tökéletes színész is, aki néhány takarékosan megválasztott gesztussal illúziótkeltően képes a legkülönbözőbb karakterek megelevenítésére. Az abszolút csúcspontot az Otello két részlete jelentette: Jago Credójának utolsó mondata (La mortemorte é nulla! - A halál semmi! ) olyan pillanat volt, amelyért önmagában érdemes volt végigülni az egész estét.

A Filharmóniai Társaság Zenekara és a Nemzeti Énekkar Kesselyák Gergely vezényletével jogosan vette ki részét a hatalmas ovációból.