A szó veszélyes fegyver - Bulgakov: Őfelsége komédiása a Vörösmarty Színházban

Ne lőjük le azonban a poént, még akkor sem, ha Jean- Baptiste Poquelin de Moliere úr élettörténete ebben a kultúrával kevésbé megfertőzött világunkban is talán azért ismert némelyek előtt. Maradjunk inkább annál a szakállas viccféleségnél, amelyet a hatalomban levők szokták emlegetni, hogy én értem ám a humort. Csak nem szeretem. Utóbbit leginkább akkor szokták mondani, ha az a bizonyos humor, és annak gyilkosabb, iróniába-gúnyba hajló változata eléri őket is, illetve azt, amit képviselnek.

A fenti képlet Mihail Bulgakov: Őfelsége komédiása című darabjában annyival árnyaltabb, hogy XIV. Lajos, a nagy király, a Napkirály mindenek felett állónak tekinti magát, olyannak, akit nem érhet el érdek, sértettség, földi bántódás. Ily módon kedvenc szerzője és színésze lubickolhat sikerben, mintegy napkirályi áldással. Olyannyira, hogy jelenlétében alázza meg a fenséges uralkodó azt, aki Moliere ellen ágál.

S most elértünk ismét az „addig, amíg” pontig. Mert De Charron-t, Párizs hercegérsekét is kemény fából faragták. Ha ő úgy véli, hogy a Tartuffe bemutatása veszélyezteti a klerikális hatalom erkölcsi alapjait, akkor mindent megtesz azért, hogy ezt be is bizonyítsa. Ígérgetéssel, megfélemlítéssel, Moliere amúgy zavaros magánéletének, botrányainak felhasználásával. Huncut, aki párhuzamokat keres, amúgy sem kell „áthallásokat” fabrikálni: minden, ami kell, benne van Bulgakov darabjában. Művészet és hatalom. Emlékeznek a Mephistora? Amikor Hendrik Höfgen túlmegy a számára szabott határokon, a tábornok leüvölti a színről, és olyan megvetéssel mondja neki, hogy „Maga színész!”, amitől Mephisto szinte összenyeklik. Őfelsége komédiása maga jön rá az igazságra, és döbbenten ismételgeti, hogy de hiszen ez a Lajos király nem más, mint egy zsarnok.

A Vörösmarty Színház előadása persze nem tanmese, hanem egy nagyon erős darab, sokszor kegyetlen humorral. Ismét azt mondhatom, amit már A félkegyelmű esetében is: a társulat összecsiszolódik, mindenkinek megvan a helye, jól kiegészítik egymást, és ebben nagy érdeme van Bagó Bertalan rendezőnek. A címszerepben Gáspár Sándor ezúttal is egy gondosan, alaposan felépített, többrétegű alakítással rukkol elő. Méltó partnere Cserhalm György a látszólag nagyvonalú, könnyed, de a végletekig hiú és érzéketlen uralkodót formálva. Hercegprímásként Egyed Attila pitiáner és dermesztő figurát hoz, maga a megtestesült Tartuffe. Makranczi Zalán kellően hebrencs és önironikus párbajhős, Lábodi Ádám a sértett és a lelkiismeretével küzdő színész, Derzsi János a sokat tudó színházi ember szerepében meggyőző. Jó kis karaktert formál a király bolondjából Tűzkő Sándor. A szerelmeket alakító Tóth Ildikó és Földes Eszter is dicsérhetők.

Akárcsak a díszlet, amely egyszerű, de funkcionális és látványos is. Jó ötlet, hogy a királyi trónust a magasba helyezték. Lajosunk onnan, a Nap felől néz le ránk, földi halandókra. Mindent azért csak nem láthat és nem hallhat, ugye? Tán azt sem, hogy mit súgunk szomszédunk fülébe. Vagy mégis?