Világjáró tarisznya: A kulacs és a cipő

Fáradtak voltak, elgyötörtek, és igazából már csak egy valamit akartak: hazajutni. De ahogy a térképet nézegették, az még nagyon messze volt. A nap fölkelt, megvilágította a tájat, most tárult csak igazán eléjük a hihetetlen látvány. A sziklafal magas volt és kopár. Csak néhány cserje árválkodott rajta, ami nem csoda, hiszen miféle növény marad meg a kövek között? Ráadásul minél magasabbra emelte fejét a napkorong, annál melegebb lett. Nándi máris víz után kutatott a régi tarisznyájukban, de nagy meglepetés érte: a tarisznya üres volt. Mindent elveszítettek, amit eddig magukkal hoztak. A legnagyobb bánatuk még is az volt, hogy nem maradt egy csepp vizük se.

– Na, most mi lesz? – idegeskedett a béka, akinek már rég innia kellett volna.

– Nem tudom – vallotta be Ágota. – De azt gondolom, hogy nézzünk be Ting ládikójába. Hátha találunk ott valami használhatót. Úgy emlékszem, volt ott egy kulacs – úgy is lett. A kis ládikóban valóban ott lapult egy kulacs, legnagyobb örömükre – tele volt vízzel.

– Juhé! – kiáltott fel Nándi. – Hát csak meghallgattak az égiek! – belekóstolt a vízbe, és csak itta, és itta.

– Hé, hagyjál nekünk is, hallod–e? Mi is szomjasak vagyunk! – szólalt meg Emilke.

– Igaz – mondta Ágota. – Be kell osztanunk, nem sok ez a víz – mindenki ivott egy keveset, és már is azon gondolkodtak, hogy hogyan tovább? A térkép azt mutatta, meg kell kerülni a sziklákat, ami mögött egy nagy kiterjedésű víz van – talán tenger. Bepakoltak hát a kis járgányba, és elindultak. Húzták mindannyian, ahányan csak voltak, de nem nagyon haladtak előre.

– Ez így nem jó! Sosem érünk oda – idegeskedett Nándi. – Túl kicsik vagyunk, a csomagunk meg túl nagy, és sok!

– Nem azt mondta Ting, hogy van az a cipő, amitől nagyobbak leszünk? – pislogott Emilke.

– Ugyan már! – legyintett Nándi. – Gondolkozz! Te ezt elhiszed?

– Mit lehet tudni? Láttam már pár csodát. Azokat sem hittem el...

– Ez igaz – mondta Ágota, és már matatott is a ládikóban. – Itt is van. Ki próbálja fel?

– Én tuti nem! – vihogott a béka.

– Jó. Akkor majd én – mondta Emilke, és már bele is dugta a lábát. Lett nagy csodálkozás a következő percekben. Nándi szája tátva maradt, azonnal abbahagyta a vihogást, Emilke tényleg megnőtt.

– Na, mit néztek? Szálljatok be! Vagy inkább itt akartok maradni? – kérdezte magabiztosan. De persze nem gondolkozott sokat sem az egérlány, sem a béka. Bepattantak a járgányba, és ámulva várták, hogy mi fog történni, amikor is megindult velük a hörcsög.

– Jaj, de élvezem ezt! – rikkantotta. – Ilyen gyorsan még sosem futottam! – mondta boldogan, és szinte röpült a kis kocsival. Valóban gyorsak voltak, és áldották Ting nevét. Ám Emilke hamarosan megszomjazott. S mivel igen fontos volt most a jelenléte, megihatta az összes vizet. De hamarosan Nándi is kezdett kiszáradni. Abban a reményben, hogy hátha maradt pár csepp a kulacsban megkereste, és alig hitt a szemének: a kulacsban újra víz lötyögött.

– Milyen varázsdolgok vannak még ebben a ládában? – jött izgalomba. De megnézni már nem volt ideje, mert elérték a tengert. (Folytatjuk)