Világjáró tarisznya: Újra együtt

Újra elmúlt egy év, megint itt az ősz – az erdő csendesebb volt, és üresebb, főleg, mert hiányzott belőle egy bizonyos egérlány, egy bizonyos hörcsög, és egy bizonyos béka. Sün apó hiába kereste őket, egész nyáron nem látta egyikőjüket sem. Nem csoda, hiszen csak mi tudjuk, hogy ez a három erdőlakó világjáró útján merre járt. Pontosabban mi sem, mert ha jól emlékszem, Ágota ismét eltűnt, és még a Mennydörgő madár is meglopta Emilkét, és Nándit. Ott álltak a tóparton, és csak annyit láttak, hogy a hatalmas madár viszi a csőrében a kis járgányukat, és egyszer csak eltűnik az egyik sziklahasadékban.

– Utána! – adta ki a parancsot Nándi, és már iszkoltak is a madár után. Ahogy odaértek a csöppet sem veszélytelen meredek sziklafalhoz, megtorpantak, mert a félelem megállította őket. Ki tudja, mi vár rájuk? Talán a madár ott várja őket a bejáratnál, és lecsapni készül. De az is lehet, hogy hamar visszaszerzik a kis kocsit, és már folytathatják is az utat.

– Dobjunk be egy követ! – javasolta Emilke, és így is tettek. De nem hallottak semmi gyanúsat, így hát bemerészkedtek. Odabent sötétség volt, és nagyon rossz szag.

– Én feladom! – szédelgett Emilke, de Nándi rászólt:

– Ugyan, ne nyavajogj folyton! A cipő és a kulacs nélkül nem érünk haza még jövőre sem!

– Így hát tovább lépkedtek a hepehupás talajon, míg pisszegést nem hallottak.

– Mi volt ez? – suttogta Emilke.

–Nem tudom, én semmit sem hallottam. – hangzott a válasz.

–De igen! Én most is...

–Pszt! – tette a hörcsög szájára a kezét a béka. – Most már én is hallom. Ez nem lehet más csak Ágota! – mondták egyszerre, és a hang irányába fordultak.

– Tudtam, hogy itt leszel! – örvendezett Emilke. – és megölelgette barátját.

– Emilke! – szólt rá Ágota. – Nyugodj meg, kérlek. Én is örülök nektek, de ilyen veszélyben még sosem voltunk. Ez a madár valami ősvilágból maradhatott itt, és borzasztóan veszedelmes. Hatalmas állatokat rabol el a hegyekből, és felfalja őket. Ha szerencsénk van, nem is foglalkozik velünk. De a járgányt vissza kell szereznünk.

–Mi is láttuk, hogy idehozta. – magyarázta lelkesen Emilke, de Ágota már tovább vitte a gondolatot:

– Már csak azt kell kivárnunk, hogy újra kirepüljön.

Sokáig várakoztak egy földbe vájt lyukban, mire nagy szárnysuhogással újra elhagyta barlangját a Mennydörgő madár. Ágotáék azonnal nekiláttak a kutatásnak, de a félhomályban csak nehezen bukkantak rá a járgányra. Azonban ahogy rátaláltak, nagyon elszomorodtak. A madár ugyanis széttörte, és a kis dolgok is szétszóródtak. A cipőt keresték a legjobban, mert azt találták a leghasznosabbnak. Amikor rábukkantak leporolták, és örültek, hogy nincs baja. De valami csillogott még a porban. Egy apró kő volt az, ami áttetsző, mint a tenger, de meleg, mint a nap. Emilke nem tudta levenni róla a szemét, így hát magával vitte. Kiérve a barlangból már sötétedett. Útjukat folytatták, újra fölmásztak a tó partjára, és indultak tovább. A sötét beálltával azonban a kis kő világítani kezdett Emilke kezében. Átúszni a tengert ebben a sötétben életveszélyes lett volna. Így hát tüzet gyújtottak, letáboroztak.

Folytatjuk