Világjáró tarisznya: A csiga házikója

Igazán szép őszünk van! – gondolta Guriga, a kis csiga, ahogy sétálgatott az őszi erdőben.

– Lassan szabad csak csúszkálnom, mert elég sáros az út, ami persze nem baj, mert így gyorsabban haladok, de óvatosnak is kell lennem! – figyelmeztette magát a kis csiga, miközben nézelődött.

Szeretett nézelődni. Hosszú szemeit magasba nyújtotta, így nézte a fákat, lombokat, a varjakat, és végtelenül szerencsésnek érezte magát, hogy csigának született.

Szeretek csigának lenni, mert én magamon viselhetem a házamat, ami egyébként csodálatosan csíkos mintázatú és ez ritka az élőlények között. Ha pedig baj van, el tudok rejtőzni benne. – büszkélkedett magával – magának. Ám miközben fölfelé bámult, nem nézett maga elé, s így történt meg a baj: egy sáros résznél szinte vizes volt az út, és Guriga megcsúszott. Amikor érezte, hogy baj van, már nem tehetett semmit, csak annyit, hogy gyorsan bebújt csigaházába, ám a balesetet nem tudta elkerülni: Guriga egy kőnek ütközött, és reccs, a házikója megrepedt. Azt hiszem, el is veszítette az eszméletét, mert csak arra eszmélt fel újra, hogy valaki megmozdította, és görgeti a földön.

Jaj, nekem! Mi történik velem? Azt gondolom, hogy ez egy nagyon szerencsétlen nap! Még akkor sem tudnék kinézni, ha akarnék, mert fáj a bőröm, ahol belevágódik a házikóm. – kétségbeesése csak akkor fokozódott, amikor azt érzékelte, hogy hirtelen sötét lett, és zuhan lefelé valahova. De vajon hova került? Képzeljétek el, hogy Gurigát Vakond Apor találta meg. És bátran hozzátehetem, hogy szerencsére, mert sok vakond nem veti meg a csigahúst, és igen ízletesnek találja, de Apor nem volt ilyen. Amikor rátalált a megsérült állatkára, feladatának érezte, hogy megmentse. Így hát maga előtt görgette, amíg a vakodtúrásig nem ért vele, majd a bejáratához érve egyszerűen legurította. Kényelmes kórházat alakított ki neki egy sziklafalban, amit leválasztott egy deszkával, az aljára földet túrt, még vastag faágat is cipelt bele, majd elszállásolta benne szépen Gurigát. Ételről is gondoskodott neki: almakockákat tett elé, és salátalevelet.

– Így, ni! Most már csak az a dolgod, hogy gyógyulgass – mondta, és távolabbra ment, onnan figyelte, mikor mászik elő a csiga. De sajnos, nem bújt ki. Guriga úgy félt, hogy szuszogni sem mert. Aztán, amikor eljött az éjjel, elcsendesedett minden. De mielőtt Apor nyugovóra tért volna, még egyszer ránézett kis betegére. – Ajaj! – gondolta magában. – Ez lehet, hogy nem jó jel – de azért lefeküdt és elnyomta az álom, mert sok minden történt ma vele, és elfáradt. Ám éjjel valami különös hangra riadt fel.

– Te jó ég, mi ez? Valami egérféle tévedt volna a váramba? Bár azt hiszem, még az sem csámcsog ennyire! De akkor mi a manó az? – értetlenkedett Apor, és meggyújtotta kis lámpását. S hát, uramfia mit lát? Azt, hogy Guriga eszeget szépen, nyugodtan, és boldogan.

Mivel közeledett a tél, nem rakta ki a csigát Apor. Kénytelen volt marasztalni egészen tavaszig.

(Folytatjuk)