A falusi ezermester

Egyedül a kőművességről volt papírja, mondja, s ezt sorolja legelőre. „A kőműves szakmát nagyon szerettem” – mondja, de csak azért nem abban a másodpercben teszi hozzá, hogy és „általában a földekkel is szerettem dolgozni”, mert lassan, nyugodtan mesél. Nem kapkod, végigviszi a gondolatot, azt az emlékszövetet fölfejti, amelyet én kérek tőle. S annyi titok lehet ebben a nyolcvanöt esztendőben! Vagy nem titok, hanem nyilvánvalóság. S harmadiknak hozzá is teszi a szeretem-dolgokhoz, hogy „fúrni-faragni.” Vagyis mindent. Mint a falusi ezermesterek hajdan, akiknek nem esett ki semmi a kezéből.

Újszászi Józsefnek ma sem esik ki, csak a lába bírná jobban az igyekezetét! Egyik kézzel a botra támaszkodik, a másikkal kapál. Unokamenye mutatja, milyen gyönyörű a konyhakertje a papának, elvágólag sorolnak a hagymák, saláták, krumplik. Arrébb a dáliák. Vagy reparál valamit. Seprűket készített, a rendes cirokseprűt, fanyéllel, a nyelet is maga faragta hozzá, gyermekkorától ismerte a fogásokat, de mára nincs vessző, s minden természetes anyag, ami kell. Amitől szép az a javított darab. Ám a célnak megfelel, mégsem dobódik ki, használják. S mutatja a maga fonta kosarat, a szerszámokat, a seprűkötő gépet, s a kis műhelyt, a satukkal, s a falra felaggatott ódon székekkel. Szecessziós mintájú, Thonet, néven nem nevezendő öreg szépségeket. S azt a parasztosabb, baromfiudvari cirokseprűt, amiben a cirok szára van összekötve.

„ A kastély mellett születtem, a cselédházban, 1925. június 25-én”, mondja. Isten éltesse!, mondjuk mi, s már az egykori Ürményi kastélyban járunk, amit a  a Dreherek birtokoltak az ifjú Újszászi József idején. Az öregapja a gazdatiszt parádés kocsisa volt, az apja az erdőmérnöké. Négy fiát kemény munkával nevelte fel az apa, a legidősebb volt József. S aztán Béla, Gábor és Imre. Pénz nem jutott taníttatásukra, József a Hardi-Dreher Béla mellett szorgoskodott. Két évet szobainaskodott is, minden szobát, minden vasajtós kamint pontosan ismert a nem kis épületben. „Szezonmunkákra szegődtem el. Télen vadászni kísértem a Dreher Bélát, napszámosként. A hajtók egy pengőt kaptak egy napra, de nekem három pengőt szokott adni. A Dreher Jenő meg ötöt.” Most elmosolyintja magát. Nem bántak senkivel rosszul, meséli, s apró, színes történetek elevenednek meg hatvan évnél régebbről. Ma is tudja, mekkora földdarabot adtak az urak a cselédeknek – ezt nem mondja így, tiszteletből, néven nevezi őket – megmunkálni maguknak, tehénkét, jószágokat tarthattak. És emlékszik Varga Bálint igáskocsisra, aki valahonnan a Duna mellől érkezett, s megtanította a kastély körül dolgozó váliakat vesszőkosarat fonni. Onnan tudja József is, aztán kiballag a garázsba, s egy avítt fedeles kosarat mutat, amit a Bálint bácsi kötött. Megmaradt. Ő is az utolsó nem tékozló nemzedék tagja

Szóval mégis kőműves lett, a Varga Zoltán futballista édesapja, Varga Ferenc váli kőműves vette maga mellé. „De én első perctől szerszámmal dolgoztam!”, mondja öntudatosan, mert gyorsan szakember módjára tette a dolgát. 1949-ben is vizsgázott belőle. Jóval később Budapesten, az IKV-nál járta egy brigáddal a szépséges, de nyűtt VII. kerületi házakat, és mindent megjavított a társaival. Falat, ajtót, vízvezetéket, kályhát, csövet, fűtést, ablakot.

„A boltot ki ne hagyják!”, figyelmeztet az unokamenyecske. „A papa arról is szokott mesélni!” Az ám! Rövid tanfolyam az 50-es évek elején, aztán ő vezette a szövetkezeti boltot Válban, majd rátestálták a kocsmát. Persze, soha nem ivott, elszámolt a pénzzel, s aztán rendet tett a falusi szegényes boltokban, amennyire lehetett. Az áruhiány idején csupa Franck kávés dobozokkal rakta tele a polcot. Ezen is mosolyog, pedig két éve ritkán fut át egy kis derű a lelkén. Meghalt a felesége, Ilonka, akivel 1952-ben esküdtek, s aki fájdalmasan hiányzik. József, Zoltán és Tamás fiukat felnevelték, szerették egymást. Semmi sem olyan, mint volt. És már nem is lesz.

A kék szemek könnyben úsznak, de nem engedi legördülni őket, férfiasan szegi le a fejét. S a családról beszél. Hogy akkor volt mindig a legjobb, ha együtt voltak. A tágas portán most is három Újszászi József lakik több házban és lakrészben, a negyedik, az édesapja a temetőben, s az ötödik, vagyis az első, az öregapja díszes obsitlevelét kihozzuk a napra. Így most szépen összekapaszkodnak a generációk.