In Memoriam Gabnai Gábor

Tudnivaló: mindenből kétféle van.

Kocsmából is.

Egyikbe visszavágynak emberek, másikat a kutya is megátkozza, amiért betette oda a lábát. Egyikben előfordulnak emlékezetes mondatok, a másikban böfögnek. Egyikben csak pénzt hagynak, a másikban megalapoznak valamit.

A Tiszti klub a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején olyan kocsma volt, hogy világegyetemet lehetett volna alapozni rá. Alapoztunk is! A saját, külön világegyetemünket, amelyben mindig jó bor és hideg sör kapható, ahol sosem pörölnek lányok és asszonyok, ahol minden elhangzott idézet pontos és az idő jelentőségét szavak mennyisége helyett a cselekedetek súlyán méri, akinek van képessége hozzá.

Hiszen újságíróból is két fajta van.

Az egyik leírja, amit lát. A másik ezzel együtt leírja azt is, amit elmondani nem lehet s amit nem vesz észre senki más: amit látnia kellett volna. Gabnai legjobb napjaiban úgy írta le, ami nem volt sehol, olyan egyszerre cinikus és érzékeny, azaz újságírói módon, mintha a kocsma asztalánál mesélte volna. Fel sem kellett onnan állnia. Látott mindent. Nem szerették ezért a szerkesztők.

Két szerkesztői típus van ugyanis.

Az egyik megbízható, pontos, jó mesterember. Sorra-percre kiszámol mindent. Rendje van nála a jelenlétnek és a távozásnak. Párhuzamos és derékszögű az élete, amelyben ok és okozat, lét és nemlét, jó és rossz követik egymást megingathatatlan sorrendben. A másik tán hanyag kissé, néha csődöt mond, de tudja, kit hova, mikor, miért kell küldeni vagy egyszerűen csak hagyni. Mondjuk a kocsmában. Ahonnan látszik az élet nem elvágólagos fele. Olykor lapzártán túl.

Lapzártából is kettő van.

Az egyik, amikor azzal a boldog sóhajjal kapcsoljuk le a villanyt, hogy megint csináltunk egy újságot. Máskor azzal a szerfölött nyugtalan, egzisztenciát féltő, mégis pótolhatatlan bizsergéssel, hogy írtunk valamit.

Mert az írás is kétféle.

Gabnai Gábor Fotó: feol.hu

Az egyik jó. Megfelel a magyar helyesírás és stílus szabályainak, pontosak benne a nevek, helyszínek és időpontok és soha nem perelik be miatta az embert. A másik fáj. Mindenkinek. Annyira jó. Az egyik nélkül nem tudnánk élni. A másik nélkül nem lenne érdemes.

Amiért érdemes élni, az például a rendszerváltás egyik legjobb novellája, Gabnai Gábor műve: A zetorfülke. Sokan ismerik, kicsit kevesebben meg is értették. Soha nem írta le. Viszont sokszor elmesélte a kocsmaasztalnál. Tudta, minek hol a helye. Az a novella azóta is ott kering a vágyott kocsmák saját világában, az ismerősök fejében, két külön minőség: az élet és a halhatatlanság határán.

De Gabnai Gáborból is kettő van már.

A másik a halott.