Hazát vagy lakóhelyet

Megértem azokat, akik máshol próbálják hosszabb-rövidebb ideig megtalálni a számításukat, hiszen az egészséges becsvágy nagyon sok magyart tett sikeressé külföldön is. Én azok között voltam annak idején, akik az utolsó disszidens hullámmal mentek el az országból, családi kapcsolatok miatt Kanadát választottam. Már közel jártunk időben a rendszerváltáshoz, de akkor még kilenc év börtön járt azért, ha valaki nyugaton „felejtette” magát. Sok nélkülözést és kalandot átéltem Torontóban, de szerencse és lehet, kellő kitartás híján végül a hazatérés mellett döntöttem, miután kollégáim a szerkesztőségből megüzenték: jöjjek, ha gondolom, elsimítják az ügyet. Akkoriban az elvtársaknak már komolyabb gondjaik voltak annál, mintsem lázadó fiatalembereket fogdossanak össze és kapjanak gumibotvégre. Hazajöttem, és tettünk egy kísérletet, mit bír ki a rendszer. Főnököm megíratta velem az élményeimet, mert addig a disszidálások témája tabu volt a honi sajtóban és a könyvkiadásban, csak a kocsmák borgőzös mélyén lehetett ilyesmiről beszélni. Nyolcrészes sorozatot írtam akkori hetilapunkba „Disszidálni akartam Kanadába” címmel, és vártuk, mi lesz a következménye. Nem történt semmi, mert akkor már szerveződött a Fidesz, kezdett összeomlani a kádári rendszer, az elvtársak – Gyurcsánnyal és társaival az élen – már azzal foglalkoztak, hogyan lopják el a közvagyont. Aztán jött a romániai hatalomváltás, a sok délszláv háborús riportút és a többi: valószínűleg meghaltam volna az unalomtól Kanadában úgyis, ezek nélkül. Tapasztalatot jelentettek a kint töltött hónapok, és Kanadában sokan megtalálták a számításukat, de leginkább Kanada találta meg a számítását a magyarokkal, lengyelekkel és másokkal, akik lényegében felépítették azt az államot. Több oka is lehet annak, ha valaki külföldre távozik az országból, amely a hazája. Elsőként a legtöbben anyagi indokokat hoznak fel, másokat kalandvágy fűt, vagy menekülnek valami ­– például önmaguk – elől. Mindez érthető, mindenkit el lehet engedni, aztán vissza kell várni lehetőleg jó szívvel és támogatással. A baj sokkal inkább azokkal van, akik úgy élnek itthon, mintha Magyarország nem a hazájuk, csupán a lakóhelyük volna („Ez a kurva ország!”, hangzott el az őszödi beszédben), amelytől csak várnak, de nem adnak érte semmit. Legkevésbé a szívüket.