Kocsis Erika kapta idén az Év asszisztense elismerést

Különös, ahogy egyesek életpályája mennyire eleve elrendeltetett – ilyen Kocsis Erikáé is, akivel a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház központi műtőjének egyik nővérszobájában beszélgethettünk, az Év Asszisztense elismerés apropóján. Erika a központi műtők szakasszisztense, huszonhét éve él és dolgozik a zöld csempék között, s mint meséli, már egészen kislány korában tudta, hogy a kórházban szeretne dolgozni. Pedig egyetlen rokona sem dolgozott az egészségügyben.

Nem tudom, honnan jött a sugallat. Már picike kislány koromban is szerettem sétálni a kórház udvarán. Vasárnap délelőttönként mindig megkértem a szüleimet, hogy hozzanak be a kórházba sétálni. Soha meg se fordult más lehetőség a fejemben, ha újra kezdeném, se mennék máshova

– mondja.

A zöld csempés világ lett a második otthona

A kilencvenes évek elején a fiatal, tizenhét éves Erika élete pedig végképp egy irányba mutatott, az egészségügyön belül is: – Ekkor volt szerencsém ugyanis először a műtőbe belépni. Véletlen kapcsán kerültem be, tanuló nővérek voltunk s kiüzentek, hogy segítség kell a műtőbe. Műszert mosogatni mentem. Annyira elvarázsolt ez a varázslatos, színfalak mögött zajló, maszkos, személytelen világ, hogy az addigi terveimet gyakorlatilag teljesen felülírta az élmény. Félretettem orvosi egyetemi, egészségügyi főiskolai elképzeléseimet is. Azonnal tudtam, hogy nekem ez a zöld csempés világ lesz a második otthonom.

A család nélkül nem menne

Erika azóta is rendkívül erős hivatástudattal indul a munkahelyére minden nap. Mint meséli, kedvenc területe volt a 27 év alatt az általános sebészet, a hasi sebészet, de nagyon szívesen dolgozik urológiai műtőben, érsebészeten, gyereksebészeten is. – Nagy elismerés ez a díj, szakmai pályám legnagyobbja. Nagyon váratlanul ért, nem számítottam rá – mondja őszintén. Majd hozzáteszi: ahhoz, hogy így végezhesse a munkáját, szeretetteljes családi háttér kellett: türelmes férj, gondoskodó nagyszülők, barátok, akik átlendítik a nehézségeken és persze a két gyermek, akikért mindig is élt. Ők ma már kamaszok, és úgy érzi, sokat nélkülözték az anyukájukat.

– De azért remélem, sikerült úgy megoldani az életet, hogy soha ne szenvedjenek hiányt semmiben. Erika szerint a kórházi munka nagy kihívása az, ki hogyan viseli, dolgozza fel a betegek sorsát. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni egy-egy beteg életét, gyakran magunkra vesszük. Ez pedig a hosszú évek alatt nem veszik el nyomtalanul, visszük magunkkal, ott van az agyunkban, a történések dolgoznak bennünk. Mindenképp fellendít, megerősít egy ilyen elismerés és megerősít abban, hogy jó az az útravaló, amit kaptam az idősebb kollégáktól: a munka szeretetét, a beteg ember szeretetét. Ezt szeretném továbbadni a fiataloknak is.