Elveszett paradicsom, tovatűnt illúzió?

A Fezenre történt felkészülés során végignézett képes koncertanyaguk e sorok írójában komoly várakozást keltett, mert az igéretes volt, így aztán ezzel egyenes arányúnak számított a csalódás. A Kispál és a Borz bulija utáni átállás hosszú percei után elindított hanghömpölyde bizony szolgált negativ meglepetéssel. Ha már olyan sokáig bíbelődtek a beállításokkal, nehezen volt érthető, miért szólt olyan vacakul a dob, a gitárok, sőt, az énekes hangja is meglehetősen tompítottan hallatszott. Ki tudja, lehet (?), hogy ennek tudható be, hogy semmilyen műélvezetet nem jelentett a legösszetettebb a hangszer, az emberi hang. Vegyítették a doom-deth metal és a gothic metal stílusjegyeit, a vontatottság volt nagyjából a meghatározó, így aztán azoknak, akik nem a társaság munkásságának az elkötelezett hívei, tökmindegy volt, hogy az első, vagy a második, vagy az ötödik számot hallják, nagyjából ugyanolyan volt mind. Érdekességet az jelentett, amikor "mintha" zongorát, billentyűs hangszert hallottunk volna, pedig a gitárokon és a dobokon kivül más hangszert nem láttunk a színpadon, gépi effektek voltak ezek bizony. Sötét tónusok, sötét (hang)színek jellemezték zenéjüket, de ez a műfaj sajátossága. A két gitáros is virtuóz módon nyomkodta a húrokat, ezek néha élvezhetők, máskor meg kevésbé azok voltak. Egy jó a hír a végén a rajongójuktól:

- Még szerencse, hogy nagyrészt a régi számaikat játszották.

Ha szerencse, akkor jó, megnyugvás ez. Bár ki tudja?