Meseszerű kiállítás a magyar motorkerékpár-gyártás történetéről

OP-84-24: Hazudnék, ha azt állítanám, a Barátság úti szomszédok kedvence voltam vele. Amikor épp jó volt rajta minden, úgy  hajnali kettő felé viszonylag kevesekben maradt kétség afelől, hogy épségben hazaértem-e  a Pannóniámmal.  Sokan kívánták,  bár  egyszer ne így lenne. Egészséges, érces hangja van ám a Pancsinak. A P21-nek aztán pláne. Őrületesen, máig hatón  fájt, amikor pár év múlva az új tulajdonos egy búbánatos estén kifordult vele az utcából - sokáig rémálmodtam még az összetéveszthetetlen hátsó lámpa távolodó sziluettjével. Csak az vigasztalt, hogy magamban már tudtam, lesz új  - nem hittem, csak reméltem, jobb, szebb. Lett. De arról majd máskor.

Most inkább azt képzeljék el, milyen vadul dobogott fel a  szívem: az MMK Kassák Galériájába belépve egy pillanatra azt hittem, OP-84-24 az egyik kiállított darab. Nem ő az, csak az ikertestvére  a szívdobogásom mégsem csitult, sőt: voltam olyan balga, hogy körbejártam  a napokban megnyílt, még három héten át látogatható, a magyar motorkerékpárgyártás történetét feldolgozó, bízvást állíthatom, meseszerű kiállítást.
A szívem gyakran összevissza kalapált, s ez nemcsak afféle hatásvadász zsurnaliszta műbalhé: nem egy olyan csodát volt alkalmam látni, amilyeneket még elképzelni sem tudtam soha. Mondok egy-kettőt, csak ahogy eszembe jut: Pannónia versenymotorok, ha jól emlékszem, négy darab... Pannónia, White fantázianévvel és típustáblával, amerikai (!) exportra gyártva. Egy tiszteletet parancsoló Pannónia rendőrmotor. Egy imádnivalóan kecses Mátra. Egy rusztikus Dongó. Egy restaurálatlan, csodálatos Danuvia. Egy igazi koronaékszer: a Méray. 1931-es, mint anyám. Egy rozsdaboglyaságában is magával ragadó egyéniség: a Szabolcs háromkerekű a sarokba rendezett fészerben. Egy tűzpiros, tekintélyes oldalkocsival ellátott  TLB Pannónia. És persze az észbontó Csepelek. Meg Berva, Panni, Tünde, mint három mesebeli testvér: mindet láttam-hallottam gyerekkoromban, ha melléjük állok, szagok, fények, ízek jönnek fel. Jó mind.
Jó itt. Jó a csodagépek között. Nézed őket,  megpróbálod kitalálni a történetüket. Elképzelni a tulajdonosaikat. A pillanatot, amikor először tolták ki őket az üzletből a fényre. Az izgalmat, amitől az első ridernek egészen kiszáradt a torka, miközben  elhelyezkedett a lengőülésen, kicsit megmozgatta a hátsóját, ami aztán húsz év alatt szépen megcsinálta magának azt az egyedi  lenyomatot a bőrben, ami miatt az lett és maradt minden idők legkényelmesebb motorja.


Ha öt percet vársz, valaki biztosan jön. Ha melléd ér, megjósolom, rád fog köszönni. Újabb perc múlva már beszélgettek, na, találd ki, miről  és félig-meddig jóbarátként köszöntök el egymástól. Ilyen lelkes állat a motor: ha idős, ha új. Barátokat csinál vakismeretlenekből.
Ha meg végképp nincs senki, az Ottó biztosan van. Lukács Ottó. A kiállítás - legyünk stílszerűek - motorja, aki folyamatosan a piros tartomány környékén tartja a fordulatszámot. Meséli, veteránozni olyan, mint a világűr: véges és határtalan. Vagyis amint elérsz egy célt, már indulhatsz is a következő felé. Ottó jó néhány éve specializálódott: a Méray lett a szakterülete (1923-1948 között 4200-at gyártottak belőle, ma úgy 35-40-ről tudni)  legalábbis ami a magyar gyártású motorokat illeti. Mert azért az csak érthető, ugye, hogy nem hagyhat parlagon heverni egy-két szép BMW-t, Zündappot, Arielt  a Gillet-Herstal pedig egy gyönyörű belga ritkaság, anélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Mellesleg mondom, ha ez ugyan mellékes: iskolás, óvodás csoportok ingyen nézhetik meg a motorokat,  mindenki más  vicces áron. Ottó emellett a kiállítás teljes bevételét  az idén ötvenöt éves Dunaferr iskolának ajánlotta fel.  És meséli: szeretné, ha a mai gyerekek is látnák, mire volt képes a magyar motorkerékpárokat gyártó ipar.  Ha nem hiszik, jöjjenek el. Valószínűleg ott leszek épp.