Becsvágytól fejvesztve - Macbeth a Vörösmarty Színházban

A zene (Hrutka Róbert  munkája) fontos, erős dramaturgiai elem. Néha kicsit gladiátoros (Hans Zimmer azért nem fog haragudni), máskor az ír-skót motívumok erősödnek fel benne, de  jól össze van rakva, illik a rendezői koncepcióhoz. Ja, nem is említettem:  a szereplők  jelmeze úgy régi, hogy mai  is, egyszóval kortalan, elemlámpa helyettesíti  a fáklyát, és lámpa szimbolizálja szegény királyunk levágott fejét is  Macduff  bosszúálló kezében.  Mobiltelefon, laptop  szerencsére nincs,  stilizálásban, aktualizálásban is tudni kell, hol a határ.   A boszorkányokból vészlények lettek,  ám ők tulajdonképpen udvarhölgyek, akiket a Lady bíz meg azzal, hogy  izzítsák be  férjurát: ugyan,  tegye már meg, hogy ő lesz  a király!

Ne tessék megijedni, mindez  összeáll  valahogy, nem átok rossz az előadás, sőt!  Az átkot csak azért említettem, mert - Skakespeare, ha ezt tudta volna - a Macbethet  kezdettől fogva az a legenda övezi,  hogy  szerencsétlenséget hoz ugyanis mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele.  Az angol színészek állítólag  évszázadok óta még a címét sem mondják ki, csak úgy emlegetik, hogy that play (az a darab),  esetleg the  scottish tragedy (a skót tragédia). A  székesfehérvári előadás rendezője, Kálloy Molnár Péter elárulta:  a biztonság kedvéért  a szövegkönyvet  úgy gépelték, hogy  eggyel több  volt a "h" a címben. Talán ennek köszönhető, hogy  nem érte különösebb balszerencse  a produkciót.  Igaz, Kaszás  Mihály  helyett  nem sokkal a bemutató előtt Kelemen Istvánnak kellett beugrania  Rosse, a skót nemes szerepére, de tisztességesen megbirkózott a nem könnyű feladattal. Például a  shakespeare-i szöveggel.

Jó, jó  nem  Szabó Lőrinc klasszikus, nagyon szép, de meglehetősen nehezen  befogadható szövegét mondják a színészek, hanem Szabó Stein Imre  frissebb, a mai fül számára otthonosabban csengő  fordítását.  Amely kitűnő munka, egyszerre emelkedett és érthető, ráadásul a politikusok természetrajzára történő utalások miatt kellően pikáns is. Nem is a szöveggel volt   néha baj, hanem annak hangzásával.  Az akusztikával. El-elvesztek mondatok, szófoszlányok. Ráadásul minderre rátett egy lapáttal a fiatal hölgy,  a mögöttem levő sorban,  aki valószínűleg azt hitte, paródiát vagy bohózatot lát.  Tényleg kész tragédia volt, minduntalan élesen felkacagott.  Pedig meglehetősen kevés  a vígjátéki elem a darabban, azokat azonban Kálloy és a színészek igyekeztek ki is aknázni. Ebből a szempontból feltétlenül meg kell említeni Kozáry Ferencet, aki  a Kapus nem túl nagy szerepében kitűnő, keserű-humoros     alakítással, magánszámmal lepte meg a hálás közönséget.   

Mert a kérdés persze az, hogy miként is kell ma Shakespeare-t játszani.  Mit kell tenni ahhoz, hogy   az állandóan emlegetett fiatalokat becsábítsák a színházba, és ott is tartsák úgy, hogy ne szökjenek meg szünetben. Hogy a  végén azt mondják,  ez nem is rossz, nagy ravasz ez a Shakespeare William.  Kálloy Molnár és a társulat   szimpatikus kísérletet tesz erre. A bevezetőben említett effektek  természetesen arra szolgálnak,  hogy filmszerű és a hatásos legyen a látvány,  hogy ne statikus legyen az előadásmód, hanem  a díszlet maga is éljen.  A távirányítású lépcsők,  elemek miatt   itt-ott döcögőssé válik  ugyan az előadás, amíg a helyükre érnek,  ám  különösen az első felvonásban  kifejezetten érdekessé, különlegessé teszik  a produkciót, ráadásul arra is jók, hogy a szereplők  közti hullámzó viszonyokat érzékeltessék. Kálloy   egyértelműen ki akarta használni  a színház technikai adottságait és azt a hatalmas teret, amelyet  az első és a hátsó színpad összenyitása teremt.  (A díszletért Székely László, a jelmezekért  Győri Gabi  dicsérhető.)

A Macbeth természetesen a zsarnokság  természetrajzáról szól, arról, hogy miként változtatja   meg az embert, hozza elő szörnyű vonásait a hatalom.  Ezért nyilvánvalóan aktuális  volt   és lesz, tegnap, ma és holnap is.  A címszerepet alakító  Csizmadia Gergely  a kezdeti bizonytalanabb percek után meggyőzött arról,  amit beszélgetésünk során mondott:  jókor érte el a nagy szerep.   Elhiteti, hogy  Macbeth  tulajdonképpen jó ember is lehetne,  ám  a becsvágytól elveszti a fejét,   és nem képes megállni a lejtőn. Bakiját pedig tekintsük pillanatnyi emlékezetkihagyásnak. Tóth Augusztát  már a Portugálban mutatott teljesítményéért is  muszáj volt  agyondicsérnem.   Lady Macbeth-je is   erőteljes,  érzékeny és összetett  alakítás,  a hatalomvágytól, egoizmustól az önpusztító őrületig  jutó nő portréját rajzolja meg.  Tűzkő Sándor (Malcolm)  ezúttal is természetes és modern,  az apját, a már-már bugyutaságig naiv Duncan királyt  alakító Vasvári Csaba  pedig szerez néhány derűs percet a   közönségnek játékával.  Quintus Konrád (Banquo) most sem  hibázik, mint ahogy többes szerepében Juhász Illés sem.   Bakonyi Csilla, Závodszky Noémi  és Juhász Diána jól adják a boszorkányokat, bár itt-ott  túlspilázta  jelenetüket a mozgástanár.
Még nem hibátlan a fehérvári Macbeth,  sokat kell csiszolni rajta,  de merész vállalkozás. Siker lehet belőle.