2011.03.19. 05:14
Meggyógyítják egymást - egy másik drogos könnyebben megérti a többiek problémáját
Drogos vagyok... Azért jöttem ide, mert szeretnék őszintén szembenézni a múltammal, megérteni, hogyan jutottam el idáig, s megtalálni a kivezető utat... Remélem, hogy segítségetekkel megismerem Istent, és megtanulok bízni az emberekben és önmagamban.
Kimm üzenetéből idéztem néhány részletet. Abból az üzenetből, amelyet valaki minden reggel elmond a rehab otthonban, hivatalos és hosszú nevén a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonában. Mindennek megvan a rendje és a felelőse, így aztán érthető, hogy már várnak minket. Alig parkolok le a körbe kerített, szépen megépített ház mellett, sietnek is elénk, hogy aztán két lakó - remélhetőleg már csak volt drogos - gondjaira bízzanak bennünket. Bálint és Laci kalauzol minket.
A címerfalnál kezdjük az ismerkedést az épülettel. Mindenki megcsinálja a maga címerét, amelyet a közösség véleményez és az egy hónap próbaidő után felkerül a helyére. Utána megkezdődhet az első fázis, és azzal az igazi terápia is. Ez a szakasz átlagosan 4-5 hónapig tart, és egy szintfelmérő után indulhat a második fázis, aztán jöhet a harmadik, amely a nagyobb lehetőségek és felelősség mellett tulajdonképpen már az otthontól történő elválást is előkészíti. Ha végigcsinálják, a terápia durván egy évig tart. Házigazdáim a második fázisban vannak, Bálint szeptember 6. óta, Laci hét hónapja lakó. Mutatják a saját címerüket.
- Jelképes dolog ez, mindenki megcsinálja. Azt rajzol, ír rá, amit szerinte jól csinál, a legfontosabb erényeit, hogy milyen értékeket tart fontosnak - magyarázza Bálint.
A közösség harminc lakóból áll, plusz a szakmai személyzet, a stáb. A 21 éves Laci visszatérő lakó.
- Érdről jöttem, voltam már itt egy évvel ezelőtt, de öt hónap után megszakítottam a terápiát. Hogy milyen szert használtam? Nagyjából mindent. Visszajöttem, újból megpróbálom, most már komolyan veszem az egészet - bizonygatja.
A 24 éves Bálint bodajki, jó kifejező készséggel, őszintén vall szenvedélyéről.
- Főleg mefedront használtam és füvet. Egyszer csak éreztem, hogy nem tudom irányítani már az életem. A család, anyukám sejtette, hogy baj van, nehéz sokáig titkolni a folyamatos lopásokat, és azt is tudtam magamról, hogy kontrollvesztő vagyok. Aztán odaálltam édesanyám elé, elmondtam neki, hogy nagy problémáim vannak, segítségre van szükségem. Utánanéztünk a lehetőségeknek, és megtaláltuk ezt a helyet. Egy hónap előgondozáson, próbaidőn vettem részt a budapesti Válaszút Missziónál, utána kerültem a ráckeresztúri otthonba. Eltűnődik, majd határozottan kijelenti: - Én úgy jöttem ide, hogy végigcsinálom, másként nincs értelme. Sokan feladják a harcot, nem tudom miért, nem látok a fejükbe, tán azt hiszik, meggyógyultak. Én megcsinálom, és szeretnék a hasonló sorsú fiatalokon segíteni. Diakónusként, mindegy, hogy hol.
Erről már a kápolnában beszélt Bálint, az esti találkozók helyszínén. Körbeülnek, áhítattal kezdik, és a nap közben tapasztalt érzéseikről beszélnek. Segítségükre van egy írott érzésminta, ha kell, abból tudnak puskázni. Itt vannak a bibliaórák is.
Megyünk tovább. Közben a címerekre gondolok. Emberszerető, barátságos, megbízható, kedves, őszinte, kiegyensúlyozott, határozott, nyitott - olvasható rajtuk. És: szeretet. Ha ezeket az értékekeket próbálják követni és el is fogadják másoktól, akkor talán minden lehetséges. Az ebédlőként is szolgáló közösségi helyiségben táblára mutat Laci. Azon tüntetik fel a napi programot, a közösségi foglalkozásokat, ami délután 4-5 óráig kitölti az idejüket. Szabadidejükben játszanak, beszélgetnek, hétvégén filmet néznek. Televízió nincs!
Kimenőre a második fázis elején mehetnek, első alkalommal a mentorral, az egyik képzett munkatárssal. Mindenkinek van mentora, aki az első kimenőre elkíséri. Utána önállóan is elmehetnek, egy-egy napra. Négy egynapos után jöhet a kétnapos hétvégi kimenő. Bálint szerint mindennek lényege a bizalom. Aki elmehet és mégis anyagozik, önmagát veri át. Amúgy létezik egy kimenős csoport, abban dől el, hogy ki kaphat eltávozást.
Lelépcsőzünk az alagsorba, és a karbantartó műhelynél összefutunk Marcival. Négy hónapja van itt, az első fázisban. Eleinte olyan a tekintete, mint egy tűszúrásnak, aztán érdeklődve méreget. Talán érzi, hogy őszintén kíváncsiak vagyunk, az pedig már próbaidős bizalom. A kreatív műhelybe érünk. A falakon rajzok, festmények, a lakók munkái. Akad köztük kifejezetten figyelemre méltó. Odébb műszaki rajzasztal, amott barkácsasztal. A konferenciaterem következik, a napi programok nagy részét itt tartják. A filmeket is itt nézik hétvégenként, számítógépes projektorral vetítik a falra. Elsősorban a keresztény értékrendnek megfelelő filmeket. A fiúk a kék szöveget mutatják, amely a mennyezet alatti falrészen ovasható. A ház alapfilozófiája is lehetne a betheli von Bodelschwingh diakóniai intézetek alapokmányából származó idézetet, amely az emberi méltóságról, egymás elfogadásáról szól.
A teremből nyílik a mosókonyha, annak is van felelőse. Most éppen Viktor, aki három és fél hónapos otthonlakó, de már a második fázisban van. Nem elutasító, de nem akar beszélni. Bálint megjegyzi: ő mossa ki a többiek ruháját, alázat kell hozzá. Amúgy tényleg mindennek megvan a felelőse: a sportnak, a terítésnek, a takarodónak, a kerti munkának, a cigarettázásnak, a hűtőnek. A ráckeresztúri otthon erősen strukturált közösség, amelyben a terápia egyik alappillére: a szenvedélybeteg akkor gyógyul meg, ha önmagát sikerül meggyőznie.
- A kulcsszó az önsegítő, terápiás közösség. Egy másik drogos könnyebben megérti a többiek problémáját, s arra, amire pszichológus, pszichiáter nem képes, ő igen. Meg tudják gyógyítani egymást - hangsúlyozza Balcsik-Tamás Zsolt, az otthon munkatársa és mentora. - A srácok nagy része soha nem élte meg azt, hogy elfogadás. A bizalom náluk nagyon sérülékeny, és a lényeg az, hogy meg kell bízniuk egymásban. A háttér, ahonnan jöttek persze összefügg a szenvedélybetegség kialakulásával. Komoly önértékelési, elfogadási zavaraik vannak, és éppen az elfogadás az alapja annak, hogy együtt tudjunk dolgozni.
Akik már leálltak, tudásukkal, tapasztalatukkal nagyon sokat tudnak segíteni, említi Zsolt. Márpedig ő tudja, miről beszél, hiszen 11 évig ópiátfüggő volt, heroinnal élt. 2001-ben jött másodjára Ráckeresztúrra, az a terápia sikeres volt. Rájött, rengeteg dologban tud a fiúknak segíteni. Például szembenézni azzal, hogy a drogozás nem más, mint a felelősség hárítása. Ezért tanítják azt, hogy nézzenek szembe önmagukkal, vállalják a felelősséget, és ezért alakítottak ki felelősségterületeket is. Zsolt szociális főiskolát végzett, kiegészítő szakra is járt, és 2004 végén lett az otthon munkatársa. Irtózatos gondnak látja, hogy a gyerekek-fiatalkorúak számára nincs ellátás.
- Pedig egyre fiatalabb korosztály próbálja-használja szert. Évek óta szeretnénk bővíteni az otthont, felépíteni a fiatalkorúak drogterápiás részlegét. A tervek, építési engedélyek megvannak.
Lent találkozunk még néhány lakóval. Roland (hét hónapos, a második fázisban) nem túl bőbeszédű, de abban biztos, hogy utoljára kell neki terápiás kezelés. A 28 éves győri Vadláb (ez a beceneve) azonban mesél:
- Ez már a hatodik terápiám, ide harmadjára jöttem. Tizenöt éve drogozok, a heroin kivételével volt minden, mellette alkohol, gyógyszer, játék, minden. Nagyon le akartam már jönni a szerről, de eddig nem jött össze. A szemembe néz, amikor mondja: - Most, a hatodik biztos, hogy sikerül, merek rá fogadni. Hat és fél hónapja vagyok itt, van még hátra öt hónap. Ha sikerül, diakónusként dolgoznék, segítenék. Hálából, mert engem is megmentettek.
Kilépek az épület által körbeölelt udvarra, a dohányzásra kijelölt helyhez. Együtt bagózunk Ádámmal. Ő nyolc és fél hónap terápia után, a harmadik fázisból a jövő héten távozik az otthonból.
- Öreg irodavezető vagyok, lényegében én irányítom a lakókat, és rajtam keresztül érintkeznek a szakmai stábbal. Nekem kell figyelni arra, hogy egyben legyen a ház, különben engem vesznek elő. Az előzményekről is beszél: - Gödöllőről jöttem, először vagyok rehabon, és remélem, utoljára. Programozóként dolgoztam, de a végén már ritkán voltam benn. Leginkább LSD-t és füvet használtam, menekültem a világ elől. Anyámmal és a tesómmal éltem, de teljesen megromlott a kapcsolatunk, az utcára kerültem, nem érdekelt semmi. Aztán jelentkeztem ide. Huszonhárom éves vagyok, ha kikerülök, lesz helyem, munkám.
Elköszönünk a lakóktól. Mindegyik biztos benne, hogy itt sikerül, hogy rendbejön az élete. Talán így lesz, bízzunk benne. Higgyük, mert hit nélkül nem megy...