A józanság üzenete

A következő történet talán hétköznapinak is nevezhető. Mégsem az, hiszen embertpróbáló erőfeszítést ismerhetünk meg belőle. Olyat, aminek a következtében valaki szinte újjá próbált születni, s szinte mindent, ami egész addigi életére jellemző volt, hátra kellett hagynia. Neki sikerült, ami sokaknak nem. Ennek ellenére még bőven van tennivalója, s nem dőlhet hátra elégedetten. Azért ugyanis, hogy az állapotot, amit elért, fenntarthassa, és ne essen vissza, folyamatosan tennie, dolgoznia kell. Leginkább fejben.

András (nevezzük így) 35 éves és alkoholista. Nem nagy dolog, legyinthetnénk, hiszen vannak így néhányan ezzel, fiatalabbak és idősebbek, ilyen vagy olyan formában. Van, aki „gépszíjas”, s ha nekiáll, nem tudja abbahagyni az ivást, míg teljesen le nem nullázza magát. Van, aki napi rendszerességgel megissza a magáét, sokat bír, dolgozni is így jár, s már szinte föl sem tűnik, ha részeg. Vagy igen, csak megszokták, nem szólnak. Aztán van, aki kicsit, de rendszeresen iszik, mert máshogy nem megy a feszültségoldás. A közös bennük, hogy nem tudják letenni az alkoholt, mert úgy érzik, kell valami, amihez nyúlhatnak a hétköznapok nyomásában, unalmában. Függők.
András a gépszíjas típusba tartozott. Vagy tartozik – hiszen ez egy életen át tart. Ha ugyanis újra inna, csak egy pohárral is, ismét belekerülhetne az ördögi körbe, amiből egyszer, végre, hosszú évek után, kemény munkával és akaraterővel sikerült kitörnie. Az ő története bizonyíték arra: a legmélyebb helyzetből is föl lehet állni, ha van belátás, segítség, kitartás és lemondás.

Belátás

Három komolyabb öngyilkossági kísérlet, magánéleti kudarc, pénzügyi és családi problémák, több sikertelen pszichiátriai kezelés vezettek oda, hogy András meghozta az utolsó szalmaszálnak is felfogható döntést: aláveti magát az egyik magyarországi, bentlakásos intézmény terápiás kezelésének. Végképp meg akart szabadulni az alkoholtól és személyiségének azon részétől, amelynek szüksége volt valamely drogra a napi túléléshez.

- Bementem egy függőséggel és kijöttem hárommal - hagyja el a mondat a száját akkor, amikor a kezdetekről kérdezem. Aztán szinte folyamatosan beszél, s érezni: valós a változás. A terápia, az, hogy több mint fél évet dolgozott magán, megtette hatását.

- Az alapbetegség az alkoholfüggőség volt, aztán bent kiderült a szexfüggőség is, s ott volt a drog, de arról kevesen tudtak, mert mindig titokban tartottam. Sőt még ennek a terápiának a közepéig is úgy gondolkodtam, hogy  a marihuánát megtartom magamnak, valami mégiscsak maradjon az életemben. Aztán be kellett látnom, az sem veszélytelen. Ez tipikus szenvedélybeteg hozzáállás: valami kell, kémiai szer, ami tudatmódosító hatással bír, mert rettegtem attól a kijózanodott állapottól, ami számomra természetellenes volt. Hiszen nekem a tudatmódosult állapot volt a normális, az, hogy iszok. Ám az absztinencia még nem oldja meg a problémát, az ember hajlamos azt gondolni, hogy meggyógyult, és most már kicsit lehet megint használni a szert, inni. Ám ez tévhit, s ébren kell tartani magunkban – akár az önsegítő csoportok révén -, hogy mi, akik ebben a betegségben szenvedünk, sosem gyógyulunk meg. Sosem férhet bele egy pohár alkohol, egy kis marihuána vagy egy kis prostitúció, mert ez mind lavinát indítana el. A függőség tulajdonképpen gyógyíthatatlan betegség, ám lehet kezelni, kordában tartani, van rá megoldás – mondja András, aki jó ideig úgy volt vele: maga szeretné  megoldani a helyzetet, s ami pénzzel elérhető volt, azt megpróbálta.

- Amikor az ember eljut odáig, hogy nem tud változtatni a helyzetén, és rájön, hogy magától nem tudja megoldani a problémáit, akkor vagy nagyon szerencsés, mert kap megfelelő segítséget, vagy lehet, hogy öngyilkos lesz, mert nem talál más kiutat. Ilyenkor jönnek ugyanis azok a tévhitek, hogy „gyenge vagyok, nincs akaraterőm”, s a társadalom is azt sugallja, hogy a szenvedélybetegség leküzdése csupán akaraterő kérdése. Holott, amikor a helyzet a betegség stádiumba jut, akkor már mi magunk hiába döntjük el, hogy abbahagyjuk az ivást vagy drogozást. Hiába „tisztítják ki” ugyanis az embert, bizonyos idő után újra megjelennek az elvonási tünetek, legyen szó alkoholról, drogról vagy akár dohányzásról.

Ha az ember már kipróbálta ezeket a lehetőségeket és azt, hogy magától, egyedül próbál kimászni a gödörből, de minden kudarccal végződött, akkor beláthatja, hogy nincsen más megoldás, mint amit a rehabilitációk és az önsegítő csoportok nyújthatnak. Egy darabig én is szerettem  volna magam megoldani a helyzetet, s ami pénzzel elérhető volt, azt megpróbáltam: gyógyszerek, pszichiáter, kórházi kezelés, ám egyik sem működött hosszú távon. Azt tapasztaltam, hogy sokszor maguk a segítő intézmények, személyek sincsenek tisztában azzal, mivel állnak szemben. Egy „szárazon” tartott szenvedélybeteg ugyanis tud olyan pszichiátriai kórképeket produkálni, amelyek ott, adott helyzetben megfelelnek a valóságnak, és aztán a szerint kezelik. A gyógyszeres kezelés sem mindig segít, egyre rosszabb lesz az illető állapota, hiszen valójában nincs az a betegség, amire a gyógyszert szedi.

A probléma maga a függőség, a szenvedélybetegség, ami miatt bizonyos tüneteket mutathat a beteg – vázolja föl András immár tudatosan, mi vezetett ahhoz, hogy belevágjon egy valóban komoly terápiába. Ám fontosnak tartotta azt is elmondani:
- Az embert érik veszteségek (családi, anyagi), már a szerhasználat közben, de még mindig nem biztos, hogy érzelmi mélypontra jut, hiszen ezek másodlagosak, a legfontosabb a szerhasználat. Kell tehát egy lelki, spirituális mélypont, amikor beismeri: az anyag erősebb, mint ő.  Én a három komoly öngyilkossági kísérlet révén azt tapasztaltam meg, hogy nem dönthetek a halálom felől. Mindez amolyan spirituális élmény volt – s ez attól független, hívő-e az ember vagy sem –, és e mélypontok után nem láttam más kiutat, mint azt, hogy valóban komolyan vegyem a józan életet.

Segítség

- Korábban, mikor még nem volt bennem ilyen erős az elhatározás, már megjelent nekem üzenetként egy idősebb józanodó. Tőle hallottam először az intézményről, ahová végül - erős támogatói háttérrel -, bejutottam. Az országban tudomásom szerint talán tíz ehhez hasonló rehabilitációs intézmény lehet. Körülbelül fél évet kell bent tölteni, szigorú szabályok között, s eközben csak alkalmanként engednek haza. Ezért is halogattam a jelentkezést, de végül oda jutottam, hogy már ezt is vállaltam, csak valami segítsen – mondja András, akit valamivel több, mint hat hónapon át kezeltek.

S hogy miből állt a terápia? A részletekbe talán ne menjünk bele, mert arról András sem mesélt túl sokat, inkább a hatást, az eredményt tartotta fontosnak megosztani. A lényeg, hogy teljesen gyógyszermentessé teszik a pácienseket, közben pedig próbálják annyira megerősíteni a személyiségüket, hogy képesek legyenek szer-és gyógyszermentesen boldogulni a hétköznapokban. Hogy sikeresen leküzdjék a még oly, egyszerűnek tűnő kihívásokat is, mint egy hosszú munkanap vagy egy családi konfliktus.

Kezdetben tehát minden gyógyszert – antidepresszánst, nyugtatót – le kellett tenni, majd jött a „személyiségépítés”. A terápia részeként naponta került sor egyéni vagy csoportos beszélgetésre, amelyekre sokszor készülni kellett, megoldva az adott feladatot. Alapvető az olvasás, hiszen a gyógyulni vágyók sok pszichológiai tárgyú könyvet kapnak, amelyekből megismerhetik a saját problémájukat, s az abból kivezető utat, utakat. András is rengeteget olvasott és tartott előadást is meghatározott témában.  A kijelölt segítőjével folytatott beszélgetések pedig rávezették arra, hogyan, milyen körülmények miatt vált függővé, s hogyan jutott el addig az állapotig, amitől szeretett volna megszabadulni.

Mindeközben csak meghatározott időközönként mehetett haza, és az intézményt sem hagyhatta el napközben. Ha kiengedték, akkor is előre be kellett számolnia arról, mi lesz a programja, napirendet írattak vele. Ezt persze be is kellett tartania, s utólag elmeséltették vele, hol, kivel találkozott, mi történt, mit élt át.

Kívülről mindez túl szigorúnak tűnhet, ám ha belegondolunk, hogy egy szerfüggő, a cselekedeteit korlátozni nem mindig tudó emberről van szó, akkor valahol nagyon is érthető. Szabályokra van szükség, és arra, hogy ha valaki komolyan veszi a változást, akkor ne akarja azokat az első adandó alkalommal megszegni, ha pedig mégis megteszi, akkor vállalja, s érezze a súlyát. 

Kitartás

András így tett. Betartotta az utasításokat, még ha kezdetben volt több kifakadása is. Dühét sokszor a nővéreken töltötte ki – meséli, s volt olyan pillanat, amikor azt gondolta, befejezi az egészet. Aztán sikerült túljutnia a nehezén, egyre világosabbá vált számára, miért van ott, ahol, miért úgy kezelik, ahogy, s érezte: egyre stabilabb a külvilág rá váró kihívásaival szemben. Az utolsó 1-2 hónapban már viszonylag gyakran engedték haza és hosszabb időt tölthetett a családjával.

Nem esett szó még arról: aki vállalja a terápiát, annak kell segítő. Andrást felesége támogatta, a kezelőorvosok vele is beszélgettek, s neki is el kellett olvasnia bizonyos könyveket. Ezen kívül pedig egy, a függőséget már leküzdött emberrel is találkozott néhányszor a fiatalember, hogy megosszák egymással történetüket, tapasztalataikat.

Nem csupán az ő kitartására volt tehát szükség, ám a legnagyobb munkát ő végezte el, ő ment át a legnagyobb belső változáson.
Mégis, aki találkozik vele, az kívülről nem sokat lát mindebből. Első ránézésre nem lehet megmondani, hogy függővel van dolgunk, aki átment mindazon, amiről korábban szó volt.

Barátai, ismerősei sem érzik úgy, hogy a terápia következtében teljesen más embert „kaptak vissza”, ám azt látják: András stabilabb, jobb kedélyű, mint korábban volt, s már nincsenek olyan hangulatingadozásai, depresszív, agresszív megnyilvánulásai, mint korábban.
Úgy tűnik tehát, mindenkinek megérte a változás.

Lemondás

Mindez, és a kialakult állapot fenntartása nagy kitartást, lemondást igényel. Mint említettem, nincs többé szesz, drog s a szexet sem lehet olyan szélsőséges formákban művelni, mint ahogy azt András többször tette.

A fiatalember tart is még attól, hogyan küzd meg a lemondással járó nehézségekkel, hogyan tudja tartani magát józanul azokban a helyzetekben, amelyekben korábban a drog, alkohol nyújtotta mámor, bátorság jelentett segítséget.

Ám fölfogta: nincs más lehetősége. S ha valami nem megy, inkább nem erőlteti. Nem keresi azt a társaságot, azokat a helyeket, ahová korábban függőként járt. Legalábbis kezdetben nem. Aztán ha már kitapasztalta, hogyan működik az új élete, mennyire sikerül stabilnak maradnia, akár erről is lehet szó. És hozzáteszi: az élvezeti szerekről, a hozzájuk kapcsolódó szituációkról ugyan le kell mondania, ám cserébe sok olyan élményt kap, amelyek korábban nem érdekelték, amelyekre nem volt nyitott.

Nem hagyták persze magára: az intézetből követik, rendszeres időközönként megy beszélgetni. Civil életében pedig önsegítő csoportokba jár, így részt vesz anonim alkoholisták, drogosok és szexfüggők összejövetelein. Időközben feladatot is bíztak rá: meg kellett szerveznie egy olyan, szintén anonim csoportot, ahol a szexfüggők oszthatják meg egymással történetüket, azt, hogy hol tartanak.
András pedig saját történetét szívesen meséli bárkinek, különös tekintettel azokra, akiknek hozzá hasonlóan valódi segítségre van szükségük. És elszántak. Mert vallja:

- Magunknak kell dönteni: lemondunk-e a szerről, felelősséget vállalunk-e a tetteinkért? Én ezt tettem, s ezzel elérhettem a józanság szabadságát. Ma már én is sok embernek tudok segíteni, még ha konkrétan nem is kérik, de ha valahol megjelenek és elmesélem a történetemet, én magam lehetek az üzenet, hogy van kiút a legrosszabb helyzetből is.