Az élő történelem: Németh Teréz

Azon az élő történelemórán, ahol magam csodálhattam meg Németh Terézt, s kukkanthattam be egy kislány életébe és legszentebb szabadságharcunkba, azt láttam, hogy éppen olyan kíváncsian, sugárzó érdeklődéssel hallgatták a munkácsys gyerekek az ’56-os történeteket, mint jómagam. Terike néni ért a gyerekek nyelvén, hiszen pedagógusként ténykedett egész életében. Amikor a bevezető elhangzott, hogy napló és forradalom és történelem és 1956, felállt Terike néni, s azt kérdezte a gyerekseregtől:

- Van-e itt, aki szereti a matematikát? Döbbentem láttam, hogy a nagy többség feltette a kezét (magam is így tettem volna, dehát vén vagyok, nem az én kezemet várták), s a forradalom naplóírója így szólt: – Akkor nem lesz nehéz megértenünk egymást, mert én életem nagy részében matematikát tanítottam (matematika, fizika és testnevelés szakos pedagógusként indult el a pécsi egyetemről nem sokkal a forradalom után). Aztán elindult a történelmi lavina, amit tátott szájjal figyeltek a nebulók, de azt hiszem, nemcsak ők. Egyszerű, tiszta áradat volt az, mentes a felhangoktól, a túlzásoktól.

Pár nappal később egy vacak diktafonnal faggattam Terike nénit, hogy is keletkezett az a kiadott napló, Nem hiába haltak meg! címmel.

- Fűzfőn éltem a Gyártelepen. Meggyőződésem, hogy ott élt velünk a proli arisztokrácia. Igazából mindenünk megvolt, mondhatnám, kiemelt övezetben éltünk.

Részlet a naplóból: „Október 20., szombat: Ma dolit írtunk matematikából. Könnyű volt. Remélhető, hogy jó lesz! Ma 2 órakor mentünk Polgárdira, a lakodalomba. Este értünk haza. Egész éjjel aludtam. Vasárnap jöttem haza. Ehhez az egészhez semmi hozzáfűznivalóm nincs!” A naplóból kiderül, hogy október 22-én, hétfőn Terike ötösre felelt történelemből, a kémiagyakorlata pedig négyes lett. A következő bejegyzés október 24-én született: „Sajnos napok óta nem tudtam írni naplómba. Ma az egész országban olyan „káosz” van, hogy nagyon izgatott voltam. Már mióta a Minisztérium felszedette Rajk és 4 társának holttestét. Utána közvetlenül mindjárt tartották az egyetemisták a gyűlést...”

Egy nappal később újabb bejegyzés született Németh Teréz naplójában: „Tegnap este 6 óráig, aki letette a fegyvert, az amnesztiát kapott, 6 óráig csak néhányan tették le a fegyvert. A fiatalság megtámadta a stúdiót. Azóta nincs folytatólagos adás. A felkelők ellen a magyar kormány magyar katonákat küldött ki. A katonák nem támadtak a magyarokra, hanem melléjük álltak. Ekkor orosz katonák jöttek a felkelők ellen. Ezek után tankokkal mentek neki az embertömegnek...” „...sok helyen az oroszok is a magyarok oldalára álltak, s követelték Magyar- illetve Oroszország felszabadítását.”

A ma élő magyar gyermekek nem egyszerűen meghallgathatták, mi történt a magyar forradalom idején, de egy velük egyidős kislány naplójából megtudhatták, mit éreztek akkor a gyerekek. Németh Teréz feladata a közönséges történelemórák szabályait felrúgva, a mesélés erejével rádöbbenteni a diákokat az igazi történelemre.

Naplórészlet: „November 4., vasárnap: ...Lövöldözéseket hallottam. Már az egész család fent volt. Majd mind közelebbről hallottuk a lövéseket. Kiabálások is voltak, s ki lehetett venni, hogy oroszul kiabálnak... Reggel világossá vált előttünk, hogy az oroszok elfoglalták a gyárat... Halottak: Kerkai Misi, Balogh Feri és Sicc.”

A kicsiny gyártelep halottjait kellett megélnie egy elsőéves gimnazistának. Aztán jött a megtorlás, majd a sokak által ma is emlegetett enyhülés korszaka. De Teri néni arra a kérdésemre, hogy a gulyáskommunizmus alkotója, Kádár János befért-e a proli arisztokrácia soraiba, egyszerűen így válaszolt: – Az egy közönséges gyilkos! Egyszerű, hétköznapi emberek álmodoztak parányi szabadságról, tréfásan született forradalomról. Még 1956. október 7-én járt moziban, az akkor még kis gimnazista Terike, és az Irén, menj haza! című lengyel vígjátékot nézte. E film plakátja a Népszínház utcai mozi portálján át lett írva: Orosz, menj haza! vígjáték felirattal, ami a nép akaratát fejezte ki. Jelkép is lett október 23-án! Ilyen egyszerű szimbólumok éltek a forradalmi magyarok lelkében.

A naplóíró Terike életében nagy törés volt, amikor édesanyja 1957-ben elvette tőle naplóját. Átolvasva azt a naplót, édesanyja kijelentette:

- Ennél kevesebbért is lógnak ma emberek. Ezek után elvette tőle, és eltüntette azt.

Németh Teréz ezerszer járt a padlásnak annál a szegleténél, ahova édesanyja elrejtette a kislány Terike naplóját. Felnőtt hölgyként kapta vissza szüleitől a padlás gerendájára szögelt naplót. Németh Teréz megőrizte azt gyermekeinek és unokáinak, s ma járja az iskolákat, hogy leheletnyit átadjon az általa megélt történelemből, amiből hatalmasakat lélegeznek a mai, mihasznának titulált ifjak.

És bármilyen furcsa is, de parányit szívhattak a mai ifjak szülei, nagyszülei is ebből a leheletből! A Jóisten rendezte úgy, hogy az interjú közben egy régi, más városbeli ismerősömet sodorta velünk egy térbe. Akkor tudtam meg, hogy riportalanyom nem ismeretlen. Németh Teréz, aki Vajda Jenőné néven élt velem egy városban a gulyáskommunizmus idején, abban az iskolában tanított, ahol én tanultam. Engem nem oktatott, mert így rendeltetett, de azzal a nem harsogó, mégis emlékeztető bólintásaival, szűk megjegyzéseivel már akkor is történelmet mesélt.