Szobazenészek – etyeki nyári záporban

Nem fogyatkozik a szerelemből zenélők száma, s azoké sem, akik ezt szeretik. A legutolsó találkozón száznál is többen voltak, mondja a gitáros Egger Géza, a szobazenélés ötletgazdája. A szellemes, s némiképp talányos szó azokat takarja, akik igazából sehol fel nem lépnek, csak a maguk örömére, esetleg a családjuk, legszűkebb baráti körük szórakoztatására muzsikálnak.

– Tizenkét éves múltam, a zsebpénzemből vettem egy gitárt, s egyedül megtanultam játszani rajta – idézi a kezdeteket Egger Géza. Egy country zenekarban játszottak Budapesten a 80-as években, de semmiképpen nem akart az „éhenkórász” hivatásos zenészek bizonytalan anyagi életét élni, ács és tetőfedőként kereste kenyerét, mondja magáról.

– Egyszer beszélgettünk a feleségemmel, Ilonával, aki óriási szervezőtehetség, hogy a Demján-pincébe hívjuk meg azokat, akiknek van „tudománya” a zenéléshez. Így kezdődött. Három éve Máté Barbarával énekelünk együtt, mert magamban nem tudok több szólamban – fűzi hozzá finom humorral. Barbara húga, Krisztina szintén besegít a szervezésbe, Tóth Károllyal együtt. Énekelt a nyolcéves gyerek és a hetvenöt esztendős Bartha László az alkalmi színpadon, a legutóbb a zenekar életkora 211 év volt! Mindig találnak okot a jótékonysági gyűjtésre is. A retró a terepük, a régi slágerek, nincs szintetizátor és computerhangzás. Shadows-, Fonográf-, Illés-nóták kötik össze a generációkat.

A hétvégi Szobazenész fesztiválon este nyolckor kitört a vihar, így villámgyorsan összerakodtak, s bevonultak a Segítő Kéz Családsegítő ebédlőjébe. Nem álltak le, folytatták erősítő nélkül, s a vihar múltán újra kicuccoltak, egészen éjfélig. Az ilyesmit megtervezni nem, csak megélni lehet.