2019.09.15. 07:55
A rémület és a bátorság története
Rendkívüli haditechnikai kiállítás fogadja látogatóit az amerikai prérin, a minnesotai Granite Falls repülőterén.
Aki erre a B-25-ös bombázóra ezt a lányt festette, biztosan jobban szeretett volna a háború helyett valahol egészen máshol lenni
A második világháború utolsó évét írták a naptárak. Egy márciusi napon, kora délután történt: az amerikai légierőnek akkor már alig volt ellenfele a Luftwaffe. A 83-as vadászkötelékbe tartozó P-51-es Mustang repülőgép Hubert Davis főhadnaggyal a fedélzetén járőrözött, leoldotta kiürült üzemanyagos póttartályait és lassú emelkedésbe kezdett. A pilóta balra nézve meglátott maga alatt egy vele szemben repülő német Messerschmitt gépet. Davis azonnal előre buktatta a Mustangot és fordulóból szinte rázuhant ellenfelére. A német menekülőre fogta, Dávis üldözte, két teljes kört leírtak, mire az amerikai ki tudott lőni egy sorozatot.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/tdz2qMYnb5Ynyib4aQJOlkVe_4WgzPBD8TShM791SvI/fill/3968/2976/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzhmODkyYTViMzA5YTQxNjdiOGU4ODQ1Yzg5ZjI0NDE0.jpg)
Davis először semmit se látott, mert a kilátást akadályozta saját gépének az orra. De aztán megpillantotta, ahogy a német repülő oldalra pörög, a pilóta ledobja a fülke fedelét és elhagyja a gépet. Davis előbb alacsony magasságba ereszkedett és lefényképezte a földön füstölgő roncsot, majd emelkedés közben lefotózta az ejtőernyőjén lebegő pilótát is. (Aki talán nem is tudta, mekkora szerencséje van: sok pilóta ugyanis kíméletlenül lelőtte a gépből kiugrott ellenfelet.)
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/PLnCzF2UeqUPh9ZQtk0VziBlNDAozNc7xksqJh68iH0/fill/3968/2976/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50L2U3NTE3NjYxYjc4MTRiNjViOWRhMmY2YjZlMjU1ZTMw.jpg)
Davis számára azonban a bevetés még nem ért véget. Repült tovább, és ezúttal nem maga alatt, hanem felfelé nézve pillantott meg egy másik, hozzá képest az ellenkező irányba tartó Messerschmitt 109-est. Emelkedés közben lőtt rá, s éppen meg akart ereszteni egy második sorozatot, amikor az a német is dobta a kabintetőt és ugrott. Davis követte a zuhanó gépet és újabb fényképeket készített.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/TUgwZhwaSceuL0JvQwRi3_Y9__ZLq_gIMcfPlZKKv7U/fill/3968/2976/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzI3YjI5ODRmOTI2MDQxZTliNzEwNWU5YTcxMjM0Nzkx.jpg)
Ott állok egy második világháborús, hadimúzeumként is működő minnesotai repülőtéren, nem messze Granite Falls városától, az amerikai prérin, ahol egykor sziú törzsek harcoltak a túlélésért. Azt a Mustangot nézem, amelyik pilótájával megcselekedte a leírtakat. Az nem szerepel a gép előtt lévő tájékoztató táblán, csak én teszem hozzá, hogy 1945 márciusának végén már alig volt harcra fogható német repülőgép és pilóta, s akik még felszálltak, annyira fiatalok és rutintalanok voltak, hogy inkább menekülőre fogták, mintsem megkísérelték volna a légiharcot.
Azaz: akkor már könnyű dolga volt a szövetséges légierőnek.
De nem volt ez mindig így. Tanúja e megállapításnak egy másik hangárban lévő B-25-ös bombázó, amire ha máshogy nem, a Pearl Harbor című, egyébként roppant naiv amerikai filmből emlékezhet az olvasó. A Doolittle-rajtaütés Tokió első amerikai bombázása volt 1942. április 18-án. A szárazföldi felszállásra tervezett B-25-ösök a Hornet anyahajóról szálltak fel, mert csak így tudták elérni célpontjaikat. A gépek a vakmerő támadás után tovább repültek Kína felé, és egy kivételével ott szálltak le. Nem véletlen, hogy a B-25-östől nem messze, egy üvegvitrinben ott őrzik Doolittle egyenruháját és utazó bőröndjét: egyik legendás parancsnoka volt az amerikai légierőnek egy olyan időszakban, amikor még sokkal több kellett a győzelemhez a sokszoros számbeli fölénynél.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/vDjO1MjDyGsq8edqdH2YuPE8BzxlMcIfAiJ36H4csXw/fill/3968/2976/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50L2I0MTk3NjI4NTViMDQzZTE5MmM3MDJkY2E0NDZlOGQ1.jpg)
Az amerikai repülőmúzeumban egy olyan különlegességet is kiállítottak, mint amilyen a csapatszállító vitorlázó repülőgép volt. Mai ésszel alig felfogható, rémületes órák vártak azokra, akik félelemtől izzadva egymás mellé préselődtek ezekben a labilis szerkezetekben, amelyek vászon borítása semmi elől nem nyújtott fedezéket ami nagyobb volt egy borsszemnél és ölt. A gépeket a normandiai partraszálláskor és később, a katasztrofális kimenetelű Market Garden hadműveletnél is bevetették és sok fiatal jenki számára váltak koporsóvá. Dakoták vontatták a célterület fölé a vitorlázókat, aztán azok saját súlyukra és szerencséjükre hagyatkozva ereszkedtek a földre: a már említett Market Garden hadművelet esetében egyenesen egy, az íróasztali katonák által akkorra már leírt, de még mindig keményen kitartó német hadosztály nyakába. Ha valaki túlélte a landolást, csak akkor kezdődött a neheze, hiszen könnyű felszereléssel kellett harcolni egy elkeseredetten védekező ellenséggel szemben.
Ezután is harci eszközöket építünk, aztán kiállítjuk őket saját dicsőségünk, bátorságunk, tehetetlenségünk és kárhozatunk emlékére.
Amikor kerülgetem a kiállított bombákat, eszembe jut: ilyenekkel szórták meg sok magyarországi nagyváros mellett Székesfehérvárt is. Németország és Japán civil lakosságának még több jutott: és ezt bizony terrorbombázásnak hívjuk, még akkor is, ha nem lennék ettől a megállapításomtól itt túl népszerű. Találok egy kamikázé fejkendőt, lángszórót, ami oly gyakran változtatta kezelőjét lángoszloppá, egy oktatókönyvet rajzzal, amely Manhattan jövendőlt japán bombázását ábrázolja.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/uogIu-97kDQk4xBTVk2TJ9ULlLaUEhDgAPzvt811jNc/fill/3968/2976/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50Lzc0MjFmOTRiM2MxNjRjYTlhMDBjNTRlNjljZWU4NmNh.jpg)
Aztán ott van egy Sherman tank, és szinte látom, ahogyan Donald Sutherland kurjant és tüzet kiállt, mint a Kelly hősei című filmben. A valóság azonban egészen másként festett, a Sherman nem volt ellenfele a német Tigrisnek, ezért az amerikai kezelők rettegtek attól, hogy tűzpárbajt vívjanak még jelentős túlerő birtokában is.
Járom a hangárokat, a normandiai partraszállást idéző szobrok szemébe nézek, látom az erőszak időbe kövült emlékeit és eszembe jutnak azok a magyar veteránok, akikkel az elmúlt évtizedekben interjút készítettem és ma már nincsenek az élők között, csatlakoztak azokhoz, akik el sem hagyták a csatateret soha. Lehet értelmet adni annak, ami történt? Van oka és célja annak, hogy emlékezünk a múltra, arra, hogy mivé lettünk, s talán mivé lehettünk volna?
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/F5t1_l4UeMtdaWB0pkbWNMj_rZ-dAD6o_fUz3rFrE8c/fill/1470/1102/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzI4MDNkM2FiYjVjZDRiYmM4Y2E4YjNmMDI3NDc4NGY1.jpg)
„Utálom a háborút”, mordul fel mellettem útitársam, mire egy másik barátom lehurrogja: „Ez történelem!” Mindkettőjüknek igaza van. De ez rajtunk, embereken nem segít. Ezután is harci eszközöket építünk, aztán kiállítjuk őket saját dicsőségünk, bátorságunk, tehetetlenségünk és kárhozatunk emlékére. Isten bocsássa meg nekünk.