A „Befogadlak” Baptista Gyermekotthon elnevezése ugyan megváltozott, de célja nem

Novembertől a fenntartói kötelezettségeket az immár 26 esztendeje Fejér megyében alapított Baptista Szeretetszolgálat intézményi családjához tartozó Országos Szociális Intézményfenntartó Központ látja el a székesfehérvári Tüzér utcában. Az elnevezés változott, de a cél nem: a gyermekotthon egyházi fenntartóként hitelveihez és meggyőződéséhez igazodóan a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvények alapján végzi tevékenységét. Barbara tizennyolc éves, egy kétéves kisfiú édesanyja. Amikor azt kérdezem tőle, miért él otthonban, csak annyit mond: a körülmények miatt. – Kilencéves koromban váltak el a szüleim, addig Kabókapuszta mellett éltünk – válaszolt Barbara.

– Apukám tehenészetben, anyukám egy nagyvállalatnál dolgozik Székesfehérváron. Most az otthon baba-mama csoportjában élek, van egy kisfiam, Noel Dániel – mondta Barbara. A fiatal nő diák, aki azt mondja, minden tárgy jól megy neki, bár az angollal egy kicsit meggyűlt a baja tavaly, de mostanra hármasra hozta a szintet. Péknek, cukrásznak tanul a Szent István Technikumban.

– Otthonban éltem Sárbogárdon 12 éves koromtól, utána eljöttem Fehérvárra tanulni, abban az időben ismertem meg a gyermekem apját. Aztán terhes lettem. Azt az évet még befejeztem, de utána halasztanom kellett, mert meg akartam tartani a gyermeket. Most másodéves vagyok. Anyukám mellettem állt, apukám már nem annyira, mert ő haragudott rám a történtek miatt. Azóta mindketten megismerték, látogatják a kisfiamat. Köbli Kitti két éve dolgozik a gyermekotthonban, a baba-mama csoport házvezetője-nevelője. Pécsről költözött Székesfehérvárra, és pedagógusként úgy döntött, nem az oktatásban, hanem sokkal inkább szociális munkásként képzeli el a hivatását. Tiszteletre méltó a cél, és az elhatározás. De vajon tudja, mit vállalt?

– A baba-mama csoport különleges lehetőség, ami azt jelenti, hogy az anyuka, aki együtt szeretne maradni a gyermekével, és mellette iskolába járna vagy dolgozna, 24 éves koráig itt lehet nálunk. Nekik utógondozást is biztosítunk. Emellett egy 0–3 éves különleges szükségletű és három normál szükségletű csoport működik, utóbbiban a gyermekek 6-tól 18 éves korukig élhetnek az otthonban, majd nagykorúságuk után van lehetőségük utógondozásra, csak egy másik intézményben. De saját lábukra is állhatnak, esetleg valamelyik családtagjukhoz kerülhetnek.

A 13 éves Balázs egyike azoknak, akik az otthonban nevelkednek. Feltűnően hallgatag, alig lehet kihúzni belőle valamit.

– Eredetileg Alapról mentünk Csőszre és onnan Bodajkra – mondja a fiú. – Rossz körülmények között éltünk. Apukám meghalt, utána költöztünk el Csőszre. Nyolcéves voltam, amikor agyérgörcsöt kapott. Édesanyám most Székesfehérváron lakik, itt is dolgozik. Jól telnek a napjaim, szeretek az otthonban lenni. Balázs szavainak súlya van. Egy kissé koravén, így látom. A Tóvárosi Általános Iskolába jár, és nagy nehezen elárulja, hogy jól megy neki a tanulás, különösen a matek és a testnevelés. Köbli Kitti segít nekem, és elmondja Balázsról, hogy szeret focizni, de a sportot az otthonban egyébként is igyekeznek komolyan venni, mert szerinte jó volna, ha minél többen járnának rendszeresen edzésre a tanítási órák után.

– Örülünk annak, hogy adományként különböző sportesemények látogatásához jegyeket kapunk, legutóbb például kosárlabda-mérkőzésen voltunk. Továbbra is igyekszünk szélesíteni ezt a lehetőséget, hiszen ez nemcsak élmény a gyerekeknek, de jobban megismerhetik azt a világot, amely esetleg majd komolyabban lehet része az életüknek. Arra gondolok, így talán egyszer majd a futballpályán kiegyenlítődhetnek Balázs esélyei is, ha már egyszer az élet elnevezésű versenyfutásban jó nagy hátrányból indult. Ruben egy évvel idősebb Balázsnál, és sokkal oldottabbnak tűnik, pedig egyik szülőjét ő is elveszítette: igaz, egészen más okból, mint kisebb társa.

– Édesanyám ötéves koromban lemondott rólam, és azóta sem tudok róla semmit – csuklik el a hangja Rubennek. – Apukámmal éltem, aztán 9 évesen nevelőszülőkhöz kerültem, majd fél évig megint apukámmal voltam Dunaújvárosban, de a rossz körülmények miatt végül ide, az otthonba hoztak. Az iskola mellett különórákra járok, ahol programozást tanulok. Azt mondják, szoktam ügyeskedni. A fiú elmeséli, jól elvannak a társaival, egyáltalán nem gyakori, hogy súrlódások lennének közöttük. A Bory Jenő Általános Iskola tanulója, és egy egész sor kedvenc tantárgyat sorol: a magyart, az angolt, a biológiát és a földrajzot. Ő már azt is tudja, merre tovább: egyszer majd logisztikai területen szeretne dolgozni. Kittitől megtudom, hogy bármely családtag jelezheti az igényt, ha megváltoztak az életkörülményei, és úgy dönt, magához venné a gyermeket. Erre bármikor van lehetőség. A nevelőszülői hálózat jelenleg túlterhelt, idősebb gyermek számára már nagyon nehéz férőhelyet találni. Régebben 12 éves kor alatt jó esélye volt erre egy kisfiúnak vagy kislánynak, de látszik, mennyire telített a hálózat: már 5-6 éves gyermek is hozzájuk, azaz intézménybe kerül.

A „Befogadlak” Baptista Gyermekotthon negyvennyolc férőhelyes, ma negyvenhárman lakják, de ez a szám napról napra változik. Köbli Kittivel arról beszélgetek, hogy fiatal pedagógusként miért vállalta ezt a még nehezebb területet, a szociális munkát. – Nem könnyű ez, de nem szabad sajnálkoznom, meg kell próbálnom a lehető legtöbbet megtenni értük azért, hogy mindent megkapjanak. Azt hiszem, számukra én jelentem a biztos pontot, a stabilitást, és igyekszem ezt meg is teremteni. Sokszor egy személyben helyettesítem az anyukát, a nővért, családias hangulatot teremtünk a gyerekek számára. Szeretettel fordulok feléjük, hogy azt magukkal tudják vinni, miközben igyekszem őket felkészíteni az anyagi felelősségvállalásra, a hétköznapokra. Megkérdezem, amiben egyébként biztos vagyok: volt-e mélypontja a munkájának? Amikor azt gondolta, el innen, de bárhová.

– Volt olyan, majdnem. De komolyan nem fordult meg a fejemben soha, hogy itt hagynám a gyerekeket, mert itt legalább annyi a szépség, mint a nehézség. Egy csoportban tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozunk, és ahány élet, annyi körülmény, annyi előzmény. És nem működik ugyanaz a nyelv mindegyikükkel. Van, akivel könnyű kedvesen és szépen beszélni, de akad, akivel ez nem megy, és akkor a saját személyiségemmel szemben is meg kell lépnem egy változást. Nem egyszerű rátalálni a megfelelő módszerekre. Arról is szót váltunk, mennyi keserűséggel kell szembesülnie. Ráadásul gyermeki sorsokról van szó.

– Nagyon sok olyan körülmény adódik, amit talán fel sem tudunk fogni, amikor először olvasunk egy határozatot. Mindig az előzmények tudatában kell viselkednünk és dolgoznunk a gyermekek érdekében, hogy előrelépést érjünk el. Ez lassú folyamat, de a nehézségek mellett ott a szeretet, amit megélhetünk. Muszáj ezzel telítkezni, azzal a hálával, amely a gyermektől visszajön. A legfontosabb, hogy a kisfiú vagy kislány érezze, bármiben számíthat rám. A szociális munkások talán az egyik legnagyobb kitartást és hitet igénylő hivatás szakemberei egy olyan korszakban, amikor a mindennapi élet hullámait még egy világjárvány szélvihara is korbácsolja.