Egy ország két arca

Nem szerettem a fővárost. Úgy hírlapíróskodtam évtizedekig, hogy csak akkor mentem Pestre, ha nagyon muszáj volt, így aztán nem is álltak össze a fejemben a közlekedési útvonalak, kínlódásomat ezért időnként eltévedések növelték. Ám a sors úgy hozta, hogy lett egy új munkahelyem és hat évig ingáznom kellett. Meglettek a szokásaim és idővel olyan észrevétlenül szerettem meg a fővárost, mint ahogyan Adynak Párizsba beszökött az ősz. (Szent Mihály útján suhant nesztelen.) Legtöbbször a Kossuth téren jöttem fel a metróból, amely folyamatosan újult és szépült meg az elmúlt években, éppen ott fordultam rá az Alkotmány utcára, ahol elkészült az Összetartozás Emlékhelye. 

Onnan sétáltam a Nyugatiig és megtanultam nem a telefonomat vagy az aszfaltot nézni, s rájöttem, mennyire szép a város. Ráadásul így még lövésnyomokat is felfedeztem, csak arra nem jöttem rá, hogy világháborús vagy ötvenhatos harcok emléke: a kő nem mondhatja el. Szóval az épületekkel békét kötöttem, az emberekkel azonban nem, még a kocsmában sem éreztem jól magam: a felpüffedt arcokból sütött az agresszivitás. Persze tudom, hogy csúnyán általánosítok, de nem lepődtem meg, amikor a főváros népe leváltotta azt az embert, akit meg sem érdemelt, azt a polgármestert, aki végre tett is valamit, főleg libernyák elődjéhez és utódjához képest. Lecserélték egy pojácára, és biztos voltam benne, nem lesz más a helyzet az országgyűlési választások idején sem. És lőn. 

Az átlagnál többet látok politikai elemzést, de nekem még senki sem fejtette meg azt a rejtélyt, hogy ez miért alakult így, miért kell ezt az országot mindig a vidéknek megmentenie. Tudom, hogy ők ott a fővárosban ezt éppen fordítva látják és mi mindenféle olvasatlan, bunkó, elmaradott állatok vagyunk a szemükben, akik ráadásul azt akarják, hogy a lányaik lányok, a fiaik fiúk maradjanak, nem szeretik a kamu migránsokat csak a valódi menekülteket, szeretik azonban a hazájukat és azokat nem, akik azt árulják. Szóval fogalmam sincs, miért lett ez így, csak az vigasztal, hogy nem tudták ezt nálam okosabbak sem. Találtam egy anekdotát Molnár Ferencről. Az író, aki addigra már sokfelé megfordult a világban, a Gellért-hegyen üldögélt. Újságot olvasott, gyönyörködött a kilátásban, lenézett a látképre és így szólt: „Gyönyörű ez a város! Kár, hogy Pesten van…”