A mezőszentgyörgyi hősök, ahogy Eötvös Károly emlékezett földijeire

Elérkezett a szabadság

Az 1848-as a pozsonyi országgyűlés szabadságot hirdetett Magyarországnak. “Nincs többé robot, nincs úrbér, nincs földesúri hatóság, nem kötéllel fogják ezentúl a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban, s a mindennél szentebb szabadságban.” – ahogy a mezőszentgyörgyi születésű Eötvös Károly írja.

A később íróvá és politikussá váló ügyvéd ezekben az években még hat év körüli kisfiúcska volt. Akkori zsenge kora ellenére sok mindenre emlékezett, amik ebben az időben szülőfalujában történtek, amire meg nem, azt apja mesélte neki, hogy annak a maroknyi embernek ne vesszen feledésbe emléke, akik 1848 őszén egyszerű parasztokként vágták az ellenség katonáit a falu határában. A nagy év, ahogy a falu szülötte nevezte 1848-at, amikor megírta az elkövetkező hónapok történéseit.

Mi lesz vajon ezután?

A falubeliek nem sokáig törték a fejüket. Úgy döntöttek megünneplik a rájuk szakadt szabadságot, mégiscsak ez a módja. A faluszéli libalegelőn tartottak ünnepséget májusban. Sátorban ültek az előkelőségek, ünnepi ruhába öltöztek a falu lakói. De a magyar ember az áldomás ivás közben sem veszti el a fejét. Tudták, érezték, megfizetik az árát a szabadságnak. Amikor a császár hadsereg formájában elküldi “követeit” a jogosnak vélt jussáért, vissza kell majd verni az ellenséget, minden módon, ami csak létezik. Nemzetőrséget kellett állítani, de volt egy gond. Se fegyvere, se katonai tudása nem volt a magyarnak. Fegyvert a kovács ajánlott: gyárt ő dárdahegyet, csak szerezzenek hozzá nyelet.

Körösztös Ferenc volt akkoriban Mezőszentgyörgy kovácsa. Eötvös Károly fekete arcú, zömök, vaskos termetű, erős embernek írja le. A kovácsműhelyben dolgozott még egy “vadrác” legény, aki vándorlása során telepedett le a faluban. Ebben a műhelyben készültek tízesével, megfeszített munkával a dárdahegyek. A kisinasok nem mások voltak, mint a nemes gyerekek: Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Újhelyi, Keserű, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiúk. Segítettek a kovácsnak és a legénynek fújtatni, szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni. Vizet hordtak a hűtőbe, simították a dárdapengét. Erre Eötvös is élesen emlékezett, ahogy írta: “Estére kelve olyanok lettünk, mint a kéményseprő. Az arcunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.”

Nemzetőrség toborzása

Eötvös Lajos, az író édesapja lett a mezőszentgyörgyi nemzetőrség hadnagya. A falu jegyzője Gregorich Ferenc volt. Senki sem tudta, hogyan és mikor érkezett a faluba. Ő maga orosz volt, a felesége német. Valamikor 12 évig szolgált huszárként olaszföldön a hadseregben, egészen az őrmesteri rangig vitte, meglehetősen értett az “egzecírozáshoz”. Eötvös Lajos őt kérte fel a mezőszentgyörgyi nemzetőrök kiképzésére.

Gregorich nem ismerte a katonai vezényszavakat csak németül, de a faluban senki sem beszélt ezen a nyelven. A vezényszavakat papírra jegyezte, amit végül Veszprémben fordítottak le:

„Állj! Figyelj! Vigyázz! Sorakozz! Jobbra nézz! Balra nézz! Féljobb! Félbal! Jobbra át! Balra át! Indulj! Fordulj! Fejlődj! Kanyarodj! Lépést! Siess! Rohanj! Vállhoz! Lábhoz! Cél! Tűz! Örs. Csapat. Szakasz. Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes. Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó! Ülj! Ébredj! Rajta! Hátra! Előre! Stb.”

A falu nyugati oldalán állt az úgynevezett Barta-csárda, melynek a telkén szép pázsitos mező volt 1848-ban, – a betérők lovaikat ott legeltették, amíg megebédeltek – ezt használták gyakorlótérnek. Csak az aratás ideje alatt szüneteltek a kiképzések, de csak Szent István napjáig tartott a nyugalom. Ekkorra már biztosra vették: a horvátok betörnek az országba.

Horvátok jöttek, magyarok futottak

Már 140 éve nem hadakozott a magyar “önmagáért”. Az akkori emberek is csak elbeszélésekből ismerték a régi harcok történeteit. Bíztak a királyban és abban, hogy a “gyámoltalan” horvátok nem merik a magyarokat otthon megtámadni. Nagy volt a meglepetés, amikor a horvátok szembe álltak a magyar sereggel és ripsz-ropsz megfutamították a huszárjainkat. A nemzetőrök hadnagya szeptember 24-én Lepsénybe ment, hogy az ott lévő magyar csapat vezetőjével beszéljen, de lelkesedés helyett csak a nagy elkeseredésbe futott. Egy borsodi legény még arról is panaszkodott: ő még életében ilyen keveset nem evett, mint az elmúlt hetekben.

Eötvös hadnagy parancsba adta, hogy egész éjjel süssenek a faluban az asszonyok, másnap menjen Lepsénybe a magyar katonáknak, kenyér, kalács, lúdpecsenye, birkasült, bor, szalonna, füstölt hús. Ezen a vidéken nem éhezhet magyar katona. Ám reggelre a magyarok már folytatták a visszavonulást Polgárdin keresztül Fehérvár felé, helyettük Jellasics táborának előőrsei termettek Lepsényben és Mezőszentgyörgyön, de nem ám holmi szedett-vetett társaság, hanem a császár hadserege érkezett meg. A rengeteg ennivalót megkapta a horvát bán és serege, had higgyék, őket várták ilyen nyájasan a mezőszentgyörgyiek.

Hova ilyen sietősen?

A bán Fehérvárra szeptember 26-án érkezett meg csapatával, aminek jobb szárnya, a Roth által vezetett hadtest, Simontornya irányából vonult a főváros felé. Valószínűleg Nyék és Tétény közelében egyesült volna eredetileg a két sereg, Buda elfoglalására. Jellasics ekkor már belátta, Pákozd alatt kell egyesülni a seregeknek, mivel elkerülhetetlen lesz az itt állomásozó magyar csapattal való ütközet. Hírnököket menesztett Roth táborába: kettőzzék meg sietségüket a mihamarabbi egyesülés érdekében. Eötvös Lajos ebbe a 17 katonába futott bele a lepsényi fogadóban – családjához igyekezett Füredre látogatóba. Az útja során, amikor barátaival is összefutott és elújságolta a látottakat, egyetértettek abban, csak meg kellene tudni, mi olyan sietős a császári katonáknak?

Útját megszakítva vissza sietett Mezőszentgyörgyre és összetrombitált, akit csak tudott a félszáz nemzetőrből, de alig jöttek. Az őszi munkák elszólították az emberek javát. Délelőtt lévén, a legtöbbje már a földeken és a gazdaságokban dolgozott. Az író apja parancsba adta a maroknyi csapatnak: a katonákat el kell kapni, ha kell vérnek kell folynia. Akik a parancsot kapták, alig voltak 15-en.

A tizenötök

Eötvös Lajos, Bózsa Sándor lelkész, Kovács János tanító, Gregorich Ferenc, a jegyző, Nemes Matkovich Balázs, Fodor László szolgabíró, Horváth Sándor birtokos, Újhelyi László kisbirtokos nemes, Pósa József és később fia, Pósa Károly is csatlakozott. A volt jobbágy telkes gazdák közül: Kemény Péter, aki olyan erős volt, hogy “Gúzst tudott csavarni a kapanyélből.” Szente Péter, akinek „a hosszú nyakú” volt a gúnyneve és Körösztös János. A további három név ismeretlen.

Eötvös Lajoson kívül öt nemes, három belső ember és hat telkes gazda jött össze – egyedül a gazdáknak nem volt lőfegyverük. Ők dárdával, fejszével, vasvillával érkeztek.

Nem volt számukra titok: ölni mennek. Kocsikra ugrottak és indultak. Az ellenséggel már útközben találkoztak, majdhogynem összeütköztek. A másik oldalon sem gondolkodtak túl sokat, katonai rutinjuk azonnal megsúgta, hogy bajban vannak. A kocsik mögé ugorva, csőre töltött fegyverekkel várták a szekereken száguldó földieket. A falubeliek azonnal megadásra szólították a katonákat, akik nem vették komolyan a hevenyészett bandát. Bózsa Sándor söréttel töltött fegyverét az ellenséges hadnagy mellének szegezte és elsütötte, de az nem tett kárt a katonában. Azonnal “tüzelj!”-t parancsolt katonáinak és elszabadult a pokol. A fegyverropogás a faluban is hallatszott. Eötvös hadnagy parancsa ellenére félreverték a harangot, amire a helyiek – éppen azzal, ami kezük ügyében volt – rohantak a pusztába, a hang irányába.

Egy sem maradhat

“A lepsényi, mezőszentgyörgyi és polgárdi határ, a dégi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a Hortobágynál.” – írja Eötvös. Itt nem tud elbújni az ellenség, sehol egy bucka, egy fa. A katonák nem tehettek mást, mint futottak. Nehéz volt az öltözetük és a málhájuk, amit a helyiek is tudtak, nem adták fel üldözésüket, idő kérdése volt, mikor dőlnek ki. Eljött a pillanat, amikor ők is belátták, nem menekülnek meg üldözőik elől. A 14 katona letérdelve, megtöltött fegyvereiket a combjukra fektetve várták a férfiakat, akik addigra már harmincan is lehettek. Szóváltás majd dulakodás kezdődött a két csapat között, ami órákon keresztül tartó verekedésbe, üldözésbe és öldöklésbe torkollt. Napnyugtára az utolsó katonát is megfosztották életétől, hajnalra pedig eltemették mindet ott, a mezőszentgyörgyi határban.

Csak másnap szembesültek a nemzetőrök azzal, milyen tettet vittek véghez. A katonáktól elvett holmik között megtalálták a Roth és Philippovich tábornokoknak szánt levelet. Szeptember 29-én a magyar seregeknek nagy szolgálatot tett a szentgyörgyiek hazafias cselekedete győzelmük kivívásában.

Mezőszentgyörgy nem felejt

A település 175 évvel később sem felejtette el a falu nemzetőreinek vitéz tettét. Az évtizedek és a történelem sem volt képes a hős férfiak emlékét feledni. Minden évben a forradalom és szabadságharc emléknapján, március tizenötödikén megemlékezést és fáklyás felvonulást tartanak Mezőszentgyörgyön. Sok év tervezgetést követően 2022-ben emléktáblát avathattak a helység hőseinek.