Kamuti Jenő hazaszeretetről, békéről és háborúról, a sport és az élet értékeiről

A legeredményesebb magyar vívók közé tartozó Kamuti Jenő 1937. szeptember 17-én Budapesten született, már 13 évesen a Budapesti Lokomotív, majd 1957-től a Budapesti Vasutas Sport Club színeiben versenyzett. A kétszeres olimpiai ezüstérmes (1968, 1972), világbajnok (1957) törvívó huszonnégy éve a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke, akit beválasztottak a Nemzet Sportolóinak sorába. A tiszteletre méltó sportvezető sebészként dolgozott, életeket mentett. Az UNESCO 1977-ben ítélte neki a Fair Play-díjat. Öt olimpián szerepelt versenyzőként, és húsznál több ötkarikás játékokon járt más-más pozíciókban. „Ezüstember”, hiszen tőr egyéniben az 1968-as mexikóvárosi és az 1972-es müncheni olimpián másodikként végzett, e fegyvernemben az 1961-es és 1967-es világbajnokságokról is egyéni ezüstöt hozott el, a tőrcsapattal pedig négyszer, 1961-ben, 1962-ben, 1966-ban és 1970-ben lett világbajnoki második.

A fiataloknak magyar példakép kell

– Mi a véleménye arról az eltökélt hagyományőrzésről, amelynek itt, a székesfehérvári Olimpiai Emlékműnél tanúja volt?

– Végtelenül boldogan fogadtam el Kű Lajos meghívását, el kellett jönnöm az eseményre, mert hiszem azt, hogy a hagyományőrzés nem azért lényeges, mert az ember öregszik. Egy hosszú élet tapasztalata mondatja velem, hogy a hazaszeretet a legfontosabb értékek egyike. Melocco Miklós emlékműve nagy tiszteletet ébreszt bennem a művész iránt, alkotása méltó rá, hogy emlékeztesse a fiatalokat és az idősebbeket arra, hogy a magyar sport a magyar kultúrának és tradíciónak nagyon fontos eleme. Ennek ápolásában élen jár Székesfehérvár, amely Szent Istvánnak és a magyarság Európához való csatlakozásának szimbolikus városa. Megkapott a hangulata annak, amit az emlékmű mellett, az ünnepség során éreztem. Az idősebb, tapasztaltabb ember tanácsával mondom azt, amit Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, hogy a fiatalsággal való foglalkozás a jövőt építi. Fehérváron ebben további lehetőségeket látok. Szükségünk van rá, hogy őrizzük a múltunkat, mert aki a múltját nem ismeri, annak nincs jövője. Nem én találtam ki ez a mondást, de magamévá tettem és továbbítom ezt az üzenetet.

– Kű Lajos további feladatokat tűzött maga elé. Azt szeretné, hogy ha nem is az összes olimpikon, de minél többen eljöjjenek az emlékműhöz, feltöltődjenek, esküt tegyenek. Szeretné azt is, hogy tanítsák az 1952-es sporthősök dicsőségét a magyar iskolákban. Mit szól ezekhez a törekvésekhez?

– Példaképek nélkül nem működik az élet, a fiatalok elé, ha lehet, magyar példaképeket kell állítani. Sportnemzet vagyunk. Azt szeretnénk, hogy az élsport mellett az amatőr sport is fejlődjék, és a mostani gyerekek megtanulják: egész életen át sportolni kell, mert ez nem csak fizikai értelemben, mentálisan is erősíti az embert. Örülök minden olyan lépésnek, amely példákat ad az iskolai oktatás részére. A mai világban ez különösen fontos, hiszen az a hatalmas információtömeg, amely rázúdul a fiatal generációkra, sokszor kiszorítja az életükből a sportot. Legutóbb Párizsban, az UNESCO-nál rendeztek egy értekezletet, ahová engem, mint a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökét is meghívtak. Kérték, mondjak véleményt. Szerintem nekünk, idősebbeknek kell a fiatalok részére időt biztosítani ahhoz, hogy sportolhassanak. Folyamatosan a telefonjukat bújják, ezért jó példákat mutatva fel kell kelteni az érdeklődésüket a sport iránt. Mi is voltunk fiatalok, felnéztünk Puskásékra, Gerevichékre, a későbbiek Kű Lajosra, az élsportolókra. Ez adja meg az élet szépségét és örömét.

Lényegében meghalt, de visszatért

– Látta a második világháború következményeit. Miként emlékszik vissza azokra az időre?

– Nem csak a háború volt nehéz, hanem az utána következő korszak is. A szüleim nem sportoltak, de szerették a sportot. Még meg sem születtem, de édesanyám már eldöntötte, hogy vívót nevel belőlem. Debrecenben éltek, ahol a 1936-os berlini olimpia után a híres Arany Bika szállóban vívóbemutatót tartottak. Édesanyám Gerevich Aladár és Kovács Pál asszóját látva odafordult apámhoz, és azt mondta, ha fiúk születik, vívni fog. Én 1937 szeptemberében születtem meg. Első emlékem hároméves koromból az, hogy a konyhában édesanyám egy fakanalat ad a kezembe, ő is a kezébe vesz egyet, és úgy tettünk, mintha vívnánk. Az első lépést tehát a szüleimnek köszönhettem, az ő befolyásuk döntőnek bizonyult, majd utánuk következtek a pedagógusok. Szerencsémre nagyon jó iskolákba jártam, ahol olyan testnevelő tanárok és edzők foglalkoztak velem, akik neveltek is, könyveket adtak a kezembe. Például amikor a szovjet forradalom kötelező megünneplése miatt nem tudtam elmenni egy edzésre, egy francia író könyvét kaptam meg, ami arról szólt, hogy egyáltalán miért alakulhatott ki 1919-ben a Szovjetunióban a kommunizmus. Mindent a szüleimnek, az edzőimnek és a tanáraimnak köszönhetek. Édesanyám azt mondta nekem, adjak hálás az Istennek, mert a tenyerén hord. Erre a legutolsó példa, hogy amikor a COVID-járvány idején kómába estem, lényegében meghaltam. De visszatértem, és nagy élvezettel próbálok dolgozni és segédkezni a fiatalok nevelésében, felhasználva az orvosi hivatás tapasztalatait is.

– Párizsban lesz az olimpia, ahol 1957-ben dicsőséggel világbajnok lett…

– Ráadásul aznap volt a születésnapom.

– Nem fordult meg a fejében, hogy külföldön marad?

– Bennem ilyesmi soha nem merült fel. Az egyik oka ennek, hogy minden nehézség ellenére nagyon szeretek itthon élni. Én mindig, mindenhol jól éreztem magam, de a legboldogabb akkor vagyok, amikor hazatérek. A másik ok, hogy édesapám az ötvenhatos forradalom alatt a vasút forradalmi bizottságának az elnöke volt, meghurcolták, majdnem kivégezték érte. A sportnak köszönhetően tudtam rajta segíteni, mert az ajtók könnyebben kinyíltak, akkor már világbajnokként használni tudtam a kapcsolataimat. Levették a halállistáról. De tudtam, ha kint maradok, disszidálok, lehet, hogy jól élek majd, de apámat kivégzik.

– Ismét háború dúl a Közel-Keleten, a terrorizmus árnya pedig rávetül a párizsi játékokra. Milyen emlékeket őriz a Münchenben rendezett, tragikus emlékű olimpiáról?

– Egyszerre van jó és rossz emlékem, hiszen ezüstérmes lettem az egyéni verseny után, megismételve mexikóvárosi második helyemet. Nem nyertem olimpiát, de akkor is boldog voltam! Képességeimnek és az elvégzett munkának ez megfelelt, és ma sem vagyok boldogtalan, mert nem lettem olimpiai bajnok. Legfeljebb nem kerülök fel az olimpiai bajnokok falára, ha meghaltam, de akkor az már úgysem számít. Aztán tragikus lett München, személyes okok miatt is. Az izraeli és a magyar versenyzők szállását egy kisméretű, járdaszerű út választotta el egymástól. Mindkét oldalon erkélyek voltak. A tragédiát megelőző este egy kolozsvári magyar-román-zsidó vívómester barátommal magyarul beszélgetve együtt vacsoráztam az olimpiai faluban, egy étteremben. Jót beszélgettük olyasmikről, miként lehetne visszaállítani a trianoni határokat, engem pedig érdekelt a téma, mert családi vonatkozások okán kötődöm Erdélyhez. A barátom elég kalandos körülmények között került Izraelbe. A németek – azt hiszem –, tízezer dollárért adtak neki vízumot, úgy mehetett ki Németországba, majd onnan távozott Izraelbe. Ott élt, tanított, edzősködött. Este 11-ig, az étterem zárásáig beszélgettünk. Hajnalban aztán hallottuk a fegyverropogást, jöttek a vezetők, mondták, senki ne hagyja el a szobáját, ne menjünk az ablakokhoz, mert lövöldöznek, megtámadták az izraeli csapatot. Át lehetett látni a másik oldalra, a mi negyedik emeleten lévő szobánkból az izraeliek erkélyeire. Láttam, hogy a velünk szemben lévő erkélyen ott fekszik holtan a zsidó barátom.

Aggodalmak Párizs előtt, Münchenre gondolva

– Helyes döntés volt ezek után folytatni az olimpiát?

– A televízióban láttuk, hogy a Fekete Szeptember nevű terrorszervezet túlélő tagjai a még túszként tartott izraeli foglyokkal fedezték magukat. A második világháború miatt a németeknél a mai napig él a gátlás, akkor sem mertek lőni, mert féltek, hogy az izraeli sportolókat találják el. A Német Olimpiai Bizottság tagjai és a külügyminiszter úgy döntöttek, teljesítik a terroristák kérését és biztosítanak számukra egy repülőgépet, hogy távozhassanak egy arab országra. A repülőtéren aztán kitört a lövöldözés és folytatódott a katasztrófa. A párbajtőr verseny elődöntőjét fejeztük be az előző nap, azon az estén lett volna a döntő. Bejelentették, hogy az olimpia folytatódik. Tulajdonképpen ez vegyes érzéseket váltott ki belőlünk, mert Fenyvesi Csaba és Kulcsár Győző bejutott a döntőbe, ha berekesztik az olimpiát, ők nem vívhattak volna. Az egész olimpiai mozgalom léte forgott veszélyben. De én akkor már ezüstérmesként végtelenül felháborítónak tartottam, hogy egy ilyen gyilkosságsorozat után folytatódnak a játékok.

– Most is így gondolja, ennyi év után?  

– Ma is kettős érzések vannak bennem, hiszen orvosként egy másfajta mentalitást is magamban hordozok. A humánum azt diktálja nekem, hogy abba kellett volna hagyni a versenyeket. Ugyanakkor látva, mit nyújt az olimpia a társadalmaknak, az embereknek, a baráti viszonyoknak, mit jelent a sport a világnak, mennyire szükség van rá az értékei miatt, azt mondom, mindent összevetve helyes volt a döntés. Mert lehet, ha akkor nincs folytatás Münchenben, soha többé nincs olimpia. De mindkét álláspont igazát magamban érzem ennyi év után is. Amikor lehetőségem van rá, mindig elmegyek Münchenbe, legutóbb is vittem egy magyar zászlót és egy koszorút az erdélyi származású, zsidó barátom tiszteletére. Örök szívfájdalmam maradt az a nap.

– A világunk nem lett békésebb. Érez aggodalmat Párizs előtt?

– Igen, és pontosan azért, mert átéltem a müncheni tragédiát és el tudom képzelni, hogy Párizsban is történhet hasonló, ahol elég sok borzalmas terrorcselekményt láttunk már eddig is. Ott az a sok ember az egykori észak-afrikai francia gyarmatokról, Afganisztánból, Csecsenföldről, bárhonnan a világból. Létezik egy józan ésszel elmebeteg filozófia, amely nem tekinti bűnnek a gyilkolást, amit nem is akarok megismerni. Olyan emberek vallják magukénak, akik úgy gondolják, csak az ő igazságuk létezik. Egy hónapja tartottam oktatást Párizsban, és elmondtam, nem értek egyet azzal a döntéssel, hogy a francia fővárost több kilométeren át hajózva akarják a megnyitó ünnepségen bemutatni a résztvevőknek. Tényleg gyönyörűek a Szajnáról a látnivalók, csodálatos élmény, azonban a part védelme ilyen hosszan erősen kétséges. Miként lehetne elkerülni, hogy magukat kertésznek, virágárusnak álcázva oda jussanak a terroristák, akiknek most is az a céljuk, hogy felhívják magukra a figyelmet? A biztonság rendkívüli kihívás lesz. Öt olimpián szerepeltem versenyzőként, sportvezetőként pedig húsznál is több olimpiai városban jártam. A megnyitó ünnepség élménye olyan, mintha templomba mennénk. Elönti az embert a jó értelemben vett sovinizmus, hogy itt vagyunk, és adhatunk neked, szeretett hazánk! Azt hallottam, a megnyitó idejére lezárják a párizsi légteret, hiszen ma már mindenféle távirányítású bombával is lehet baj csinálni. Lehet, hogy feleslegesen félek, de az ellenség nem normális aggyal gondolkodik.

Erőteljesen kell akarni a békét

– Miniszterelnökünk járja a világot, mi látjuk el az Európai Unió soros elnökségét. A sport diplomatájaként is tevékenykedve a nemzetközi porondon, mi a véleménye erről?

– Mindenképpen nagyon jó ötletnek tartom, hogy Orbán Viktor meghirdette ezt a békeutat, nagyszerű ez és magyar emberként büszke vagyok rá. Más kérdés, hogy tulajdonképpen nagyon nehéz a feladat, hiszen két év alatt semmi sem történt a megegyezés érdekében, még csak nem is beszéltek róla. De keresni kell a megoldást és én, mint a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke, szívből tiltakozom mindenféle háború ellen, azt nem lehet elfogadni. Koromnál fogva emlékszem 1956-ra, elsőéves egyetemista voltam. Nem mentem ki az olimpiára, mert vívómesterem, második apám nem vitt el a többiekkel. Azt mondta, apámnak szüksége lesz rám, mert a szovjet egy nagyhatalom, nem lehet legyőzni. Két rádiót hallgattunk: a Szabad Európát és az Amerika Hangját. Mind a kettő folyamatosan tüzelt minket, hogy jövünk, tartsatok ki, elzavarjuk a szovjeteket! Ehelyett elmentek a Nílus mellé, mert fontosabb volt az olaj, az energia. Nem akarok igazságot tenni, hogy most kinek, melyik félnek van igaza, mert nem vagyok politikus vagy történész, mind a kettő egy-egy másik szakma. De az biztos, hogy már régen beszélni kellett volna az ENSZ-ben, az Európa Tanácsban arról, miként képzelik el a megoldást, mit lehet tenni a békéért. Mert minden nap nagyon sokan meghalnak, és ezt nem lehet így tovább csinálni. Tetszik, ahogyan a miniszterelnök úr kifejezi, hogy mi erőteljesen akarjuk a békét.

– Térjünk békésebb témára. Szeretem a futballt, végig figyeltem az Európa-bajnokság mérkőzéseit. Láttam a játékvezetés részrehajlását, a sok alattomos szabálytalanságot, a színészkedést a pályán. Megfordult a fejemben, hogy ez már nem annyira sport, mint inkább a szórakoztatóipar része. Tévedek?

– Én is imádom a focit, de nem voltam hozzá elég tehetséges, hála Istennek, a vívóteremben ragadtam. De kijártam Kispestre, Puskás rajongó vagyok gyerekkoromtól kezdve. Teljesen egyetértek önnel abban, hogy a labdarúgás a szórakoztatóiparhoz tartozik, a pénzszerzés benne a motiváló erő.  Aki tudja, élete végéig rúgja a labdát, mert a homo ludens – a játékos ember – bennünk van, és az angoloknak köszönhetően ezt jól kitalálták annak idején. De ez a foci már nem az a foci, amit 1952-ben, vagy 1954-ben láttunk és játszottunk. Van a sport, és van a labdarúgás, ez két különböző kategória, és ezt nem sértésként mondom, hiszen sok futballista akad a barátaim között. Nem tudom, vissza lehet-e valamit csinálni, de nagyon durva lett a játék – ezt orvosként is állítom. Régen nem volt annyi összefejelés, rosszullét, mint manapság, amikor a becsúszó szerelések fele szabálytalan, és sérülést okoznak vele. Valahogyan a szabályokon kellene változtatni, büntetni az ilyen szándékot, de közbeszól a pénz, az érdek, kellenek a meccsek, minél többet kell lejátszani. A mai világklasszisok agyon vannak terhelne mindenféle bajnokságokban, ma már egy héten nem egyszer rendeznek mérkőzést, hanem háromszor vagy négyszer, és mind vérre, pénzre megy.

– Más sportágakban is tapasztalható hasonló?

– Az atlétika tiszta, mérhető sportág, kivéve, ha doppingolnak. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke, Sebastian Coe bejelentette, hogy a párizsi olimpián minden győztes atléta 50 ezer dollárt kap. És ez már erőteljesen árnyalja az olimpiai eszmét, mert ez már üzlet. 

Ami több mint egy győzelem

– Mi az, amire szívesen emlékszik vissza a régi versenyekről? Persze nem szólva arról a pillanatról, amikor a dobogóra lépett…

– Talán az öltöző hangulatára. Amikor a veterán vívók, civilben orvosok és mérnökök, meséltek a múltról. Emberileg is formálódtunk ott, mert sokat tanultunk. Egyébként a csapatépítés szempontjából a labdarúgásban is rettenetesen fontos hely az öltöző.

– A vívást 1976-ban hagyta abba, egy év múlva UNESCO Fair Play-díjas lett. Miként fogadta?

– Meglepetésszerűen, mert nem tudtam róla. Kaptam egy telefonhívást a Nemzetközi Vívó Szövetség akkori elnökétől, hogy pályafutásom elismeréséül a bizottság úgy döntött, UNESCO Fair Play-díjat kapok. Amikor felsoroltak három-négy olyan esetet, amikor a saját magam kárára döntöttem, egyhangú volt a szavazás. A gyönyörű bronz plaketten az a felirat áll, hogy „A fair play több mint a győzelem!”. Az nekem a legnagyobb elismerést jelentette.

– Elmesélne az említett esetek közül egyet?   

– A mexikói olimpián történt. A második helyen azonos számú győzelemmel álltunk egy francia versenyzővel. Holtversenyt hirdettek ki a szabály szerint, de a Francia és a Nemzetközi Vívó Szövetség előszedett egy régi szabálykönyvet, amelyben az szerepelt, hogy az első, második és harmadik helyért ilyenkor újra kell vívni. A mi vezetőnk azt mondta, nem engedünk ki a kezünkből egy biztos ezüstérmet egy új vívásért, ám a franciák szívták magukat. Ellenfelem jó vívó volt, fél méterrel magasabb, veszélyes ellenfél. Fél órát ment a vita, de aztán úgy gondoltam, nem akarom, hogy a zöld asztalnál dőljön el az érem sorsa. Fogtam a tőrömet, felmentem a pástra, vívtunk és a Jóisten segítségével 5-4 arányban nyertem, kivívtam a második helyet. A díjhoz hozzájárult, hogy orvos vagyok, és bárkinek bármilyen baja esett verseny közben, mindig hozzám jöttek, pedig volt a helyszínen hivatalos doktor. De mivel tudták, hogy vívó is vagyok egyben, szerintük jobban értettem a problémájukat. Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy orvos lett belőlem, mert lehetőségem volt arra, hogy segítsek az embereknek, és nincs ennél nagyobb boldogság a világon.