A „tudatlan” és a „gyáva”

Dodó néni kolozsvári rokon volt, és a „hogy van?” kérdésre azt szokta válaszolni: Gézukám, ahogy szoktunk, vígan megyünk tönkre. Dodó nénit, aki a versben a túlvilágról telefonál, nagyon szerette.

Bereményi Géza fel is olvasta a verset. A Kossuth-díjas író, költő, dalszövegíró, rendező volt a Vörösmarty Mihály Könyvtár vendége a minap, Barlog Károly beszélgetett vele. Mégpedig utolsó, Versek című könyvéről, és persze sok minden másról. A kötet sok olyan szöveget tartalmaz, amelyet Cseh Tamás dalaiból már ismerhettünk, de vannak benne, szép számmal, újabbak is. Ennek kapcsán Bereményi hangsúlyozta, a dalszövegeket verseknek tekinti, verseket pedig egészen másképpen ír, mint prózát. Az első sor, és az arra válaszoló rím például előbb van meg, mint a második sor. A tudat ilyenkor furcsa kitérőt tesz, az emelkedett hangulatba került költő ritmusra, dallamra ír, olyanokat, amelyekre nem is gondolt (Erről az állapotról írta Arany János: „Gondolta a fene”.)

Körülbelül negyven év termése van a kötetben, sok száz versből válogatott a szerző. Rájött – ahogy egykor Ady Endre is -, hogy akkor tudja rendezni az egészet, ha ciklusokba csoportosítja őket. Az öt ciklusból az első az Egy ember élete, a következő az Antoine és Desiré, a harmadik az I Love You So, majd a Rendszerváltoz(tattat)ás, végül az Alakmások. Azaz: egy szubjektív lírai önéletrajz, egy különös, álomszerű szerelemtérkép, a rendszerváltozásokat ironikusan megmutató történeti tabló és a Bereményi-mitológia hőseinek színes panoptikuma. A ciklusok új értelmet adtak mindennek, és tulajdonképpen így tudta meg, mi is érdekli igazán az életben.

Mindig benne vagyok a munkáimban, nem tudok mást írni, mint ami velem megtörtént, folytatta Bereményi, akit lenyűgöz, hogy magyarul írhat. Élete rendkívül fordulatos volt, több családban élt, három családnevet viselt, így háromszor keresztelték meg, többféle kultúrában nevelkedett. Élt Budapesten, a Teleki téren, kisvárosban, falun. A nagyszülei nevelték, akik a Teleki téren kereskedők voltak.. Nagy szeretetben éltek, azt azonban letagadta előttük, hogy írni szeretne. Nagyanyja elmesélte neki, hogy amikor Nagybányán kislány volt, édesanyja megkérte, vigyen át a szomszédba ételt, mert ott egy író lakik, aki nagyon szegény. Nagyapja nevén, Bereményi Gézaként írta meg első novelláskötetét. Amikor megmutatta neki, és elmondta, hogy 9 hónap alatt írta, 9 ezer forintért, az öreg megjegyezte: Mi ebben neked az üzlet? Meg vagy te bolondulva?

Szerencsés, hogy volt „médiuma, tolmácsa”, aki előadta a szövegeit. Igaz, Cseh Tamás sok töprengés után azt mondta neki, hogy valld be, te egy gyáva ember vagy, engem állítasz oda, hogy mondjam el a szövegeidet, vigyem el a balhét. Azt válaszolta, vállalom, gyáva vagyok, te pedig tudatlan, mert évek múlva jössz rá, hogy mit énekelsz. Tamás elismerte, hogy kettejüké a tudatlan és a gyáva találkozása volt, jegyezte meg ironikus mosollyal Bereményi. (Ahogyan biztosan ők sem hitték, úgy mi sem, hogy ezt komolyan gondolták.)

Végül beszámolt róla Bereményi Géza, hogy önéletrajzi regényt ír. Az önéletírás külön műfaj, aki ilyet művel általában a 25 éves koráig átéltekről számol be, mert a munkával töltött évek már nem annyira érdekesek, a munka másképp tagolja az életet. Ő azonban Cseh Tamást beleírja a könyvbe, hozzátartozik az életéhez.

Bereményi: A Dini én vagyok

A kötetbemutató után rövid beszélgetésre kértük Bereményi Gézát.

- Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen, énekelte egykor egyik melankolikus versét Cseh Tamás. Azóta több tíz év eltelt. Most is leírná?

- Most is, persze. Nem mintha utálnám az életet, de mindenképpen szeretném, ha megváltozna. Egyébként nem tartom feltétlenül melankolikusnak azokat a dalokat, mert szerintem tele vannak életkedvvel, abból születtek. Az élethez viszont hozzátartozik, hogy az ember kritizálja. Ma is kritizálom az életemet, de egyúttal szeretem is.

- Ha Antoine és Desiré ma itt sétálnának, milyennek látnák ezt a világot?

- Antoine és Desiré igazából nem értette azt a világot, amelyben sétáltak, és most sem értenék. Ám mivel ők árnyalakok, bohócok, az ő értetlenkedésük az életük egy másik oldalát mutatja meg, és ez nagyon jó, én ezt szeretem bennük.

- Nagyon jó forgatókönyveket is írt, néhányból közülük ön rendezett filmet. Mostanában nem ír forgatókönyveket?

- Nem, most prózát írok, egy önéletrajzi regényt, de egészen biztos vagyok benne, hogy abban felbukkannak olyan részek, amelyeket szeretnék majd filmen megcsinálni. Várok rá, majd a könyvből kiderül, én is kíváncsi vagyok. hogy mikor talál meg az az ötlet, amelybe beleszeretek. Írok verseket is, dallam nélkül, rákaptam az ízére. Vannak lírai témáim, múltkor például Vietnamban voltam, és két ottani költővel beszélgettem. Úgy éreztem, ezt feltétlenül meg kell írnom versben, most fog megjelenni a Hévíz című irodalmi lapban.

- A Megáll az idő című film forgatókönyvét is ön írta. Jól tudom, hogy a híres mondatot – Jó, hát akkor itt fogunk élni – az édesanyja mondta?

- Igen, de az életben ez másképp történt. 1956 novemberében a szüleim azt mondták, hogy végül is az én jövőmről van szó, ezért tíz évesen én döntsem el, hogy menjünk-e Franciaországba, – ahova reggel indul egy autó -, vagy maradjunk. Én azt válaszoltam, hogy ne menjünk. Erre mondta akkor az édesanyám azt, hogy „Jó, hát akkor itt fogunk élni”.

- Említette, hogy szinte mindenbe beleírja önmagát. Ebben a filmben is benne van az életéből valami?

- Nagyon sok, szinte minden mozzanat valóban megtörtént az életemben, a gimnáziumi jelenetek is. Pierre-hez hasonló figura valóban létezett, én magam pedig Köves Dini vagyok, a főszereplő, akivel megtörténnek a dolgok.

- Önéletírása valóban regény lesz?

- Igen, minden jellemzi majd, ami a regény műfaját is. Epikus lesz a történet, több évtizedet felölel, emberi sorsokról szól. A jövő év elején jelenik meg, addigra be tudom fejezni a kéziratot. Magyar Copperfield lesz a könyv címe.