Öt tánc, öt hangulat a Székesfehérvári Balett Színház előadásában

Ha (Kányádi Sándort idézve) a vers az, amit mondani kell, akkor a balett az, amit nézni kell – legalábbis számomra. Egészen különleges élmény ugyanis egy estére belefeledkezni a szép, kidolgozott testek, a suhanó, perdülő, forduló mozdulatok látványába, amelyek egységet képeznek a zenével. Ha az ember elengedi magát, akkor egy-két órára szinte teljesen ki tud kapcsolódni.

A Székesfehérvári Balett Színház kedd esti, háromfelvonásos, öt táncot felvonultató, más-más hangulatot közvetítő előadása elérte ezt a hatást. Köszönhető ez a művészek teljesítményének és a rendező-­koreográfus Egerházi Attila fantáziájának.

Az est Ravel ismert zenéjére, a Boleróra készült koreográfiával, a Rúzs cíművel csábított, ami a záródarab volt. Előtte két felvonásban láthattunk korábbi alkotásokat. Ilyen volt például a humorral átadott, lendületes Bla-bla-bla, az Aqvarell szivárvány líraian szép duója és a Csókok, amely szintén lírai kettősökkel indított, majd pazar, nevettető, színes forgataggá vált. A második rész teljes mértékben az új, Zárt függönyök című koreográfiáé volt. Az ebben szereplő öt férfi-nő páros szinte a színpad teljes terét betöltötte, s már ez a látvány is lenyűgöző volt. A bennünk rejtőző gyermeki én, a kíváncsiság, a felfedezés öröme, de valami szorongásféle is megnyilvánult a mozdulatokban. A hosszú, fekete szoknyás férfiak lemeztelenítése a kétrészes, fényes együttesbe bújtatott nők által szimbolikus jelentéssel bírt – mintha gátlásaiktól szabadultak volna meg.

Végül a Bolero ritmusára hat táncostól látványra bika­via­dalt idéző szerelmi párharcot láthattunk.

A kortárs balett ígéretes megnyilvánulását erőteljes taps hálálta meg.