Mennyei szimfónia hangzott el az esten

A sorozat második estjén a Miskolci Szimfonikus Zenekar lépett a Vörösmarty Színház színpadára. Vendégeink szép programmal érkeztek: elsőként Beethoven Coriolanus-nyitányát játszották, majd Kovács Zoltán 2. fagottversenyét szólaltatták meg Lakatos György fagottművész szólójával. A koncert második fél­idejét egyetlen nagyszabású kompozíció, Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája töltötte ki. A hangverseny dirigense az együttes művészeti vezetője, Antal Mátyás volt.

A karmester személye az idősebb koncertlátogató közönségből bizonyára szép emlékeket hívott elő, hiszen 1985 és 1986 között a (régi nevén) Székesfehérvári Szimfonikus Zenekar dirigenseként városunkban tevékenykedett. A Nemzeti Énekkar élén eltöltött 26 esztendő után nyugdíjba vonult muzsikus 2018-ban vállalta el a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetését – ahol évtizedekkel ezelőtt karmesteri pályafutása elkezdődött.

A koncertet kezdő Beethoven-nyitány előadásában még némi bemelegítésjelleget érezhettünk: a zenekar mintha ismerkedett volna a helyszínnel, az akusztikai körülményekkel. (A bérleti hangversenyeken megszokott hangvető falak ezúttal nem kerültek fel a színpadra, ami nyilván megnehezítette a különböző hangszercsoportok közötti kapcsolattartást, s a hangzást sem előnyére befolyásolta.) Az összjáték itt-ott lehetett volna pontosabb, a tolmácsolás inkább tűnt rutinosnak, mint inspiráltnak.

A kortárs magyar zeneszerzés egyik markáns alakja, Kovács Zoltán a zeneszerzés mellett fagottművészi diplomát is szerzett a budapesti Zeneakadémián. A hangszer beható ismerete tükröződött kompozíciója minden üteméből: a szólószólamban szélesen ívelő melódiák és virtuóz figurációk egyaránt helyet kaptak. A darab stílusát nehéz lenne egyetlen szóval jellemezni: a háromtételes (egybekomponált) versenymű határozottan nyit a populáris zene felé, erős áthallásokkal (hol Bernsteint, hol Hacsaturjánt idézve).

Lakatos György személyében avatott előadóra talált: a művész akadályt nem ismerő technikával, magvas és szép hangon adta elő szólamát, s fesztelenül laza színpadi viselkedése is adekvát volt a nagy sikert aratott alkotáshoz. A zenekar mély koncentrációval látta el a kíséret nehéz feladatát.

A hangverseny legemlékezetesebb műsorszámának mindazonáltal a Schubert-szimfónia bizonyult, melyet Schumann „mennyei hosszúságúként” jellemzett. Azt hiszem, mindennél többet mond: a miskolciak előadását egy pillanatig sem éreztük hosszúnak. A nyitótétel már rögtön az első félidőben hallottaknál magasabb szintről indult, a második és a harmadik tétel pedig szó szerint magával ragadóan sikerült: akadálytalanul gördült előre a zene, logikus rendben követték egymást a szépen formált frázisok, a fúvós- és vonós­szólamok között a legmagasabb szintű kamarazenélést figyelhettük meg. Talán csak a zárótétel mutatta a fáradtság apróbb jeleit.

A Miskolci Szimfonikus Zenekar minden szólamában magas színvonalú, összeforrott, egymásra figyelő kollektívaként mutatkozott be. A muzsikusok láthatóan zökkenőmentes együttműködést alakítottak ki Antal Mátyással, aki a tőle megszokott kikezdhetetlen szaktudással, látszólag eszköztelen, de pontos manuális technikával, a lényeget látó és láttató koncepció mentén dirigálta a programot.

A nézőteret megtöltő közönség hosszan tartó, lelkes vastapssal fogadta a szép bérleti hangversenyt.