Aki otthonról hazaérkezett - László István versei 

Most két versét is megosztotta szerkesztőségünkkel, ezáltal az olvasóinkkal. S mi örömmel megjelentetjük. 

László István Jánoska - Reménysugár

Néhány évtizeddel korábban,

Mikor először Székesfehérváron jártam,

Kutattam, mit képzeletem csodásra épített,

Az ország történelmi fővárosát.

Nem maradt meg sok belőle! Párom előre megmondta,

Éppen csak annyi, amekkora volt a középkorban.

De én egyre csak kerestem s reménykedtem,

Szent István templomát, valahol mégiscsak meglelem!

S mit találtam a Koronázó Bazilika helyén?

Néhány követ, némi törmeléket!

Mi lefelé, s nem a mennyekbe vitte a tekintetet.

Néhány műtárgyat, betont és még több téglát,

Az egyikben István díszes szarkofágját,

De a templomot nem találtam sehol,

Az továbbra is csak a szívemben honol!

……………………………………………..

Sokan vannak, kik hasonlóan éreznek,

S mi csak lehetséges, mindent meg is tesznek.

Napvilágot láttak az évek során tucatjával, tervek,

Mindenfélék: hagyományosak és modernek…

De a „Romkert” csak maradt, maradt, ami volt…

Most, ím, előttem némi reménysugár!

Megalakult a Koronázó Bazilika Baráti Társaság!

Visszajön még Fehérvár sokak vágyott aranykora?

Még állni fog itt egyszer Szent István temploma?

…………………………………………………..

Ha tényleg eljön az órája ama sóvárgott szent napnak,

Amikor a fehérváriak ismét bazilikát avatnak,

Templom s nemzet szíve ismét eggyé forrnak,

S a szétszóratott királycsontok (végre) megnyugvást találnak.

Csak akkor lesz e hely:

„Nemzeti emlékhely”,

magyarok „Mekkája”,

mindennek „Forrása”,

nemzetünk „Lelki origója”!

Székesfehérvár, 2023. február

László István Jánoska

Koszorúzás Petőfi emléktáblájánál

(2023. január 10.)

Vigasztalanul esik, már második napja,

Kíméletlenül csapkod a fagyos északi szél.

A megrémült fákat, vasmarokkal tekeri, csavarja,

Lélekölő idő: Se te tavasz, se te tél!

Jól ismerted te is az ilyesmit, sokszor szegült társul,

S akaszkodott rád, keményen, makacsul.

Mikor téged is megigézett a színészet, egykoron,   

Sokszor kísértek viharok s ínség vándorutaidon!

Ezernyolcszáznegyvenhárom őszén ide is így érkeztél,

Válladon üres tarisznya, szívedben bizakodás, remény!

Fütyültél te minden ebadta bura, bajra,

Éljen a Szent Művészet! - s minden egyébbel pokolra!

S lám, igazad lett, mert a sikeres meghallgatást követően,

A Szini Társulat tagja lettél, Borostyán Sándor művésznéven.

S ha nem is lett belőle karrier, mint kezdetben remélted,

Köszönjük, hogy e pár téli hónapot itt nálunk töltötted.

Verseket is hagytál hátra, s nevedet is őrzi egy szép márványtábla,

Mit a hálás utókor helyezett a Pelikán Udvar reneszánsz falára.

Száznyolcvan éve léptél itt utoljára a világot jelentő deszkákra,

Erre emlékezik ma számos író, költő, színész, amolyan kései kolléga!

Szélúrfi még tépked, de az eső mintha megérezte volna,

Nagy elődünk előtt hajtunk most fejet! - ö is szépen abbahagyta.

Méltató szép szavak, örökzöld versrímek kapaszkodnak szellőszárnyra,

Betöltik a teret, s mint édes illat hullanak szívekre, faágakra.

Így emlékezünk ma Rád, ki itt is jártál, a nemzet nagy költőjére,

S lelkünk legszebb babérkoszorúját helyezzük örökifjú fejedre!