Szétszakított sorsok hazája

- Kádár János tömeggyilkos volt, ezt apámtól tudom, akit 1997-ben találtam meg Budapesten. Addig,  bár én is éreztem azt a különös félelmet, amit talán mindenki érzett,  mégsem tudtam semmit.  Nem voltam lázadó, a belső feszültségeimet magamba fojtottam. Nevelőszüleim az egyszeri visszabeszélésemet is keményen megtorolták, évtizedek múlva is fejemhez vágták.

Így inkább csöndben voltam, bak jegyűként ez nem volt nehéz, természetemnél fogva befelé forduló vagyok ma is. Tudtam édesapámról, emlékeztem is rá. Amikor megtaláltam, még tizenöt évig tudtam vele beszélgetni.
Nagyon rossz, hogy meghalt.

Hóbor László 1931-ben született (a ma már Letenyéhez tartozó) Egyedután. Nyolc általánost végzett,  1948-tól 1951-ig kőműves szakmát  szerzett, majd 1951-től 1953-ig páncélos tiszti iskolás volt Tatán. Aztán Tapolcára helyezték alhadnagyi rendfokozattal, és egy év múlva hadnaggyá léptették elő. 1955-ben házassági kérelmet adott be a parancsnokságnak, de elutasították azzal az indokkal, hogy a menyasszonyának az   édesapja a Horthy-rendszerben katonatiszt volt.
 
- Ennek ellenére feleségül vette anyámat.   Templomi esküvő volt. Ezzel apám katonai pályafutása véget ért, leszerelték. Letenyére költöztek, apám Nagykanizsán az iparban dolgozott, anyám helyben óvónő volt. Az 1956-os események apámat is magával ragadták. Ott volt a tüntetéseknél, leszedték a pártházról a vörös csillagot. Apu szervezte meg a nemzetőrséget Nagykanizsán. November 4-én még szerveztek egy tüntetést, de a határőrök lövöldözni kezdtek  a levegőbe, így mindenki menekült.  Apám röplapok készítését kezdeményezte, amelyben Kádárt hazaárulónak, a szovjeteket agresszornak nevezte. Miután megtudta, hogy keresik, Tapolcán bujkált, majd 1957.  január 27-én átszökött Jugoszláviába.

Eljutott Belgiumba, ott egy bányában dolgozott. Felesége  egy év múlva levélben arra kérte, jöjjön haza.  Hóbor   Magdolna szerint édesapja nem tudta, hogy távollétében 3 és fél év börtönre  ítélték.

 
- Egy társával együtt 1959-ben jöttek át az aknamezőn keresztül  az osztrák-magyar határon, majd feladták magukat  a határőrségen.  Összebilincselték, megrugdosták őket, meg kellett mutatniuk,  hol jöttek át.  Megkezdődött a kínvallatás: azt kérdezték apámtól, kik küldték haza és miért. Hat hónapig tartott ez. Éheztették, apám azt sem tudta, éjjel van-e, vagy nappal.

Aztán 1960-ban átvitték a megyei börtönbe, majd Budapestre került a rabkórházba.  Aztán Zalaegerszegen  felmentették és hatályon kívül helyezték a  vádat. Sok minden hiányzik a történetből: apám elmesélte, hogy az ujjait eltörték és lövést is kapott. Előbbit  tanúsíthatom, mert  mindkét kezén a kisujjak behajlítva rögzültek. Rólunk, a húgomról és rólam kínzással, erőszakkal mondatták le.  Az anyakönyvi kivonatunkból apám nevét törölték és helyére a nevelőapám nevét írták. Anyám apámtól elvált.

Nagyon nehéz gyerekkora volt, alig várta, hogy kiszabaduljon  a  helyzetéből.
 
- Aput 1997-ben a Vöröskereszt segítségével  találtam meg Budapesten. Haláláig rendszeresen látogattam. Elmondtam neki, hogy idegen néven voltam gimnazistaként agit-propos a KISZ-ben, amiről azt se tudtam, mit jelent. Fogalmam sem volt édesapámról és 1956-ról. Aztán kirúgtak a gimnáziumból és a KISZ-ből is, a pártba ezek után eszembe se jutott belépni.

Idővel összeházasodott egy mérnökkel, született két gyerekük, aztán elvált, a bíróság a volt férjnek ítélte  a gyerekeket.
 
- Pénzt akartam keresni ügyvédre, hogy visszaszerezzem őket. De nem volt esélyem. Sok hányattatás során, miközben  a hajléktalanszállót is megjártam, Seregélyes-Szőlőhegyre költöztem.    Megpróbáltam az eredeti papírjaimat megszerezni, de a tapolcai hivatalban az arcomba röhögtek. Idén kaptam igazolást az eredeti születési adataimról, mivel apu meghalt és a hagyatéki tárgyaláshoz ezek kellettek. Most befejezem, mert nehéz nekem mindezek  újraélése.  Megint össze kell szednem magam. De nincs más kiút.