Ránk hagyta verseit - Gáspár Lászlóra emlékezünk

„1947-ben születtem Szombathelyen. Apám Gáspár Ferenc nyomdász, anyám, Tóth Ilona szővőgyári befűző. Iskolai tanulmányaimat Szombathelyen és Győrben végeztem, képesítésem építésztechnikus. 1965-től 1996-ig az Országos Műemléki Felügyelőség, illetve jogutódja alkalmazottja voltam. Jelenleg rokkantnyugdíjas vagyok. Verseim 1968 és 1972 között a Vas Népe című napilapban és – az ugyancsak szombathelyi – Életünk című folyóiratban jelentek meg. 1970 óta Fehérváron élek. Újabb munkáim 2000-től a Fejér Megyei Hírlap havi rendszerességgel jelentkező irodalmi mellékletében, a Provinciában láttak napvilágot. 2004 után az Árgus és a Bástya (két fehérvári folyóirat) is közölt munkáimból. 2006-ban a Hitel, a rendszerváltáskor életre hívott periodika is lehozta verseimet.”

Ez a curriculum vitae, azaz önéletrajz Gáspár László egyik, 2009-ben megjelent verseskötetének borítóján olvasható.

Gáspár Lászlóval tehát tizenöt éve találkoztam először. Négy évvel később írtam első kötetéről kritikát, amely az azóta megszűnt, és akkor Tódor János főszerkesztette Árgusban jelent meg. A recenzió nem volt szokványos, legalábbis abban az értelemben, hogy Gáspár első kötetét egy fehérvári pályatársa tizedik könyvével vetettem össze. Amit akkor írtam, úgy érzem, ma is helytálló. Ezért idézek alább az írásból.

„A kiadványok kiállításának eme (az idézett írásban részletezett) kontrasztja inkább csak azt illusztrálja, hogy mennyire süket az a helyi irodalmi közvélemény, amely teljességgel visszhang nélkül hagyta a verseivel már évekkel ezelőtt – először éppen az Árgus ajtaján– kopogtató Gáspárt.” Míg a költőtárs, aki éppúgy kívülről jött az irodalomba, mint az építésztechnikus Gáspár, a rendszerváltás, pontosabban a könyvkiadást azóta jellemző pluratizmus – másképpen káosz – föltétlen nyertese, addig Gáspár nem csupán a feleségét veszítette el idő előtt, és kényszerült rokkantnyugdíjba, de arra is képtelennek mutatkozott, hogy – az FMH-t leszámítva – elhelyezze verseit – fogalmaztam akkor.

Míg a kollégának, akit hiba volna csupán gyermekversek írójaként beskatulyázni, föltehetően alig maradt kéziratban verse, addig Gáspár eufórikus örömmel nyugtázta, hogy – Román Károly szerkesztésében – a Szabadművelődás Háza korábbi igazgatója, Tóth László jóvoltából nyomtatásban is megjelenhetett nem egészen nyolcvan költeménye. Nyolcvan a több mint kétezer közül – folytatódik a korabeli recenzió. S milyen Gáspár László költői világa? Megint csak a régi írást citálom. „Míg a pályatárs felismerte és saját költői gyakorlatában alkalmazza a piacgazdaság alapelvét: a keresletnek kell meghatároznia a kínálatot, addig Gáspár László nem lép túl önnön lényén: indulatoktól fűtött, a fájdalom, a megalázottság, a nyomorúság sarából gyúrt versei leginkább egyazon húron pendülnek. Ha – folytatódik az évtizede keltezett írás – a pályatársnál az őszinteséget hiányoltuk, és felróttuk a versekben minduntalan fellelhető manírt, mesterkéltséget, Gáspár hátránya éppen az: nem képes – vagy nem akar – belesimulni az irodalmi divatok áramába. Márpedig, bármennyire meggyőzően, bármennyire is hitelesen festi meg a városszéli, perifériára csúszott életek pannóját, a társadalomábrázoló, közéleti líra – illetőleg az egész irodalom – teljes presztízsvesztése idején legföljebb olybá tűnhet, mint aki lemaradt a tömött buszról. Dehát József Attila már hatvan éve sem kellett senkinek” – írtam akkor. Gárpár Lászlónak az elsőt még több kötete követte, s – tudtommal – haláláig jó viszonyt ápolt azzal a pályatársával, akivel összehasonlítottam őt az idézett könyvkritikában. Bízom benne, hogy legalább holtában megengesztelődött, és abban is, hogy verseit nem csak én olvasom újra tisztelettel, elismeréssel.