Gáspár László, bujdosó kötetek szerzője

Az indulásom nem volt éppen késői,  tizenöt évesen (mint minden  rendes kiskamasz)  nekiláttam én is a verselésnek, műszaki tanáraim legnagyobb rémületére...1968 és 71 között a Vas megyei lapokban  (Vas  Népe,  Életünk)  kisebb-nagyobb rendszerességgel  publikálgattam,  de  közben  olthatatlan szerelembe estem tanult hivatásommal. A műemléki helyreállítás magas  szintű  szakmai tudást,  kreativitást  és  teljes odaadást követelt harmincegy éven át. Aztán kilencvenhatban kihúzták alólam, nagy  csattanással estem pofára...  Szerencsére, míg a MÁV Kórházban szervizeltek, újra összetalálkoztunk.  Én, meg a vers...

Gáspár László egy korábbi kötetbemutatón  (Fotó: Pati-Nagy Bence)

- Hány verset írt azóta?

- '96-ban két csípőprotézis-műtét következtében roppant rokkant nyugdíjas és főállású költő lettem annak minden következményével. Hát igen... A versek jöttek, csak jöttek, jelenleg mintegy háromezer-ötszáz van belőlük, természetesen minőségi garancia nélkül. Eddig négy kötetem jelent meg. Jelenleg egy kész kötet vár megértő (és segítőkész) támogatóra...

- Melyik a mind közül a legkedvesebb kötete? Milyen volt a fogadtatásuk?

- A legkedvesebb? Hát természetesen az első, a 2003-as Pannon bazárban című. A legjobban sikerült kötetnek a 2009-ben megjelent Szemben az árral-t tartom, mert a nagyobb merítés lehetővé tette, hogy több alkotói oldalamról is bemutatkozzam, és - ha visszafogott számban, és mondanivalóval is - de megjelentek benne imádott közéleti verseim. A könyvbemutatók közönsége tetszéssel fogadta a szemelvényeket, a kritika Az éjféli látogató című kötettel (2005) szemben elnézőbb, míg az ezt követő két kötetemmel szemben - finoman szólva is - ledorongoló volt. (Annyi baj!) Mivel szegény költőnek, szegény kiadónak bolti polcdíjra, reklámra nem fussa, megjelent köteteim kereskedelmi forgalomba nem kerültek - mondhatni bujdosók - nem csaptak nagy zajt. Mit mondjak, kicsit se...

- Költői attitűdjében van valami józsef attilás: a társadalom perifériájára szorultakért perel, miközben a személy is árva...

- Költői mivoltomban Villont, József Attilát, Radnóti Miklóst, Nagy Lászlót, Ladányi Mihályt tekintem hozzám közelállónak, alkotói példaképnek. (Tartok tőle, ők nem lennének túl büszkék a kései önjelölt rokonra.) A jelenlegi irodalomban nagyon kevesellem a közéleti témát, pedig nagyon nagy a baj. Nézetem szerint az alkotóknak erőteljesebben ki kellene állni a végérvényesen leszakadni látszók védelmében, nem kellene hagyni felterelni őket a huszonegyedik századi Tajgetoszra!

- Csupán a magánéletben társtalan, vagy a jelenkor irodalmi életében is annak érzi magát?

- A Szemben az árral kötet szerkesztője, László Zsolt barátom meghívott a Vár folyóirat és a Vörösmarty Társaság mellett működő (A) Költő-zug-(zúg) elnevezésű fantasztikus baráti és szakmai klubba. Szeánszainkon egy húron pendülünk, közös kesztyűbe dudálunk, morgunk, vircsaftolunk, de mindenki a maga versét írja, a maga nyilvánosságáért küzd, a lehetőség meg (tudjuk) annyi, amennyi...

- Az, hogy egyik évben az egyik fehérvári középiskolában érettségi tétel volt, vagy az, hogy az ön sorait választották a múlt ősszel a határon túli magyar irodalomról a megyeszékhelyen megrendezett tanácskozás mottójául, többet ér minden kitüntetésnél...

- Mondhatnám: érdemtelenül ért a megtiszteltetés. De nem! Büszke vagyok rá! Hízik a májam!

- Legutóbbi verseskötetét a saját nyomtatóján sokszorosította, és borítót is maga készítette...

- 2010-ben a Lánczos-Szekfű Ösztöndíj Alapítvány indoklás nélkül mellőzte a pályázatomat. Belefáradtam a kuncsorgásba, viszont érzem: közeleg az idő, mikor le kell adni a szerelést. Úgy döntöttem, amennyire saját anyagi és fizikai erőmből futja, lappangó (titkos) kis kötetekben megpróbálom nyilvánosság-közeli helyzetbe hozni az arra érdemesnek tartott verseket... Nyomdász apám mellett bevettem a festékszagot, és a kötészetből is ragadt rám valami.