A szabadság ünnepét nem lehetett mindig nyilvánosan ünnepelni

A forradalom után még sokáig nem lehetett nyilvánosan ünnepelni a 48-ban történteket. Demeter Zsófia történész szerint 1849 márciusában még megemlékeztek arról, hogy egy évvel korábban mi indult el hazánkban, de a szabadságharc leverése után már csend volt. Bár 1861-ben megkezdődött a politikai enyhülés, és 1867-re létrejött a kiegyezés, állami megemlékezések ezután sem voltak, emlékeztetett a régmúltra Katona Csaba történész is.

Titokban ünnepeltek 

Azok a negyvennyolcasok, akiket nem végeztek ki, többnyire visszakerültek a fontosabb pozíciókba. Boross Mihály, aki három évet ült Olmützben, újra szerepet kapott, és a székesfehérvári királyi járásbíróságra nevezték ki. A tiltások ellenére azért akadtak olyanok, akik a maguk módján emlékeztek. Laborfalvi Róza látványosan feketében járt. Teátrális dolog, mégis mindenki tudta, hogy öltözékével mit üzen. Az emberek tehát nem feledkeztek meg a 48-as eseményekről és az abban részt vevőkről sem. 1851-ben például egy egri présházban tartottak megemlékező összejövetelt. A megjelentek közül két embert várfogságra ítéltek. A sajtó nem foglalkozott a történtekkel. 1860-ban már sokkal komolyabb visszhangja volt, hogy retorzióval válaszolt a hatalom a március 15-ét ünneplők eltökéltségére. A szabadságharcra emlékező pesti tüntetés résztvevőire egyszerűen sortüzet nyitottak. – A Kálvin térről a Kerepesi út felé haladt a tömeg, ott érte a tűz az ünneplőket. Forinyák Géza joghallgató olyan sebet kapott, hogy három hét múlva belehalt. A temetéséből gyakorlatilag nemzeti tüntetés lett – magyarázta Katona Csaba.

A kiegyezés után 

Bár ugyanaz az uralkodó, mint aki 1849-ben Batthyány Lajos miniszterelnöknek és a tábornokoknak a kivégzésében jelentős szerepet töltött be, a kiegyezést követően megszűnt a 48-as események ünneplésének tiltása. Igaz, 1898-ig inkább csak tűrték – de lehetséges volt. Komoly politikai ellentmondást okozott a helyzet, hiszen lehetetlen ünnepelni a forradalmat, hogy az ne sértse az uralkodó személyét. Így március 15-ét nem is sorolták az állami ünnepségek sorába. Aztán 1898-ban eljött a forradalom 50. évfordulója, amikor nem lett volna célszerű egy tollvonással megtiltani az ünnepségeket. Azonban még mindig Ferenc József volt az uralkodó, márpedig az ő személye összefonódik a 48/49-es megtorlásokkal. A megoldást az jelentette 1898-ban, hogy a hivatalos ünnep dátuma április 11-e, az áprilisi törvények szentesítésének napja lett. A hivatalosan kijelölt nap ellenére a magyarok szívében azonban továbbra is március 15-e maradt a forradalom napja. Ezt mutatják a korabeli sajtómegjelenések is. A Székesfehérvár és Vidéke 1882-ben így emlékezik meg a forradalom évfordulójáról. „Harmincznégy évvel ezelőtt! Nagy nap volt ez akkor.

Korszakot alkotó az annyiszor győztes s mégis annyi keservet, megaláztatást tűrt magyar nemzet történelmében. E napon kelt ki hamvaiból a magyar független szabadság szárnyszegett phőnixmadara; e napon sírta utolsó siralmát az addig elnyomott honfibú; ezen a napon törte össze békóit a szívből fakadó őszinte szó s elhangzott a hon ihletett dalnoka ajkairól a vérpezsegtető szent ige: Talpra magyar, hí a haza — Itt az idő, most — vagy soha!” Mivel ünnepségeket, megemlékezéseket nem lehetett tartani, magánúton már egyesületek vagy körök gyűltek össze az emlékezés szellemében. 1888-ban már a Székesfehérvári Függetlenségi Kör ünnepi rendezvényére invitált a folyóirat egyik cikke, amit Kostyelik Ferenc vendéglőjébe szerveztek. Az ünnepélyen kétszázan vettek részt, és a város országgyűlési képviselője, gróf Károlyi Gábor is jelen volt. 1898. március 15- én megjelent számában az újság nemzeti színű keretben az egész címoldalt a szabadságharc hőseinek szenteli. Ettől az évtől voltak engedélyezettek a megemlékezések, de csak 1927-től vált hivatalosan is nemzeti ünnepünkké március 15-e. 1902-ben már mindennap megjelentek márciusi megemlékezések.

Tizenötödikén így írnak a kiadványban: „Hálásnak kell lenni másrészről különösen a sajtónak azért, mert belátván a márcziusi ifjúság a nemzet és sajtó szabadságának közösségét, első lépése mindjárt a sajtó felszabadítása felé irányult. Ha ők nem adják meg az elhatározó lépést, — ki tudja, talán még most sem fejezhetnőnk ki gondolatainkat békók nélkül. És ezek azok, a miért a nemzet és sajtó ölelkezve ünnepel e nagy napon, mert e tények egymáshoz kapcsolják szivüket.”