Visszaemlékezés - Buzek László és az elmaradt orosz egyetem

Buzek László a Csepel játékosaként tízszeres magyar bajnok, tizenegyszeres kupagyőztes, 1965 és 1982 között 266 alkalommal volt magyar válogatott. A KEK-döntőbe jutott csapatával 1973-ban, és ezüstérmet szerzett, az Európa-bajnokságon a válogatottal a legjobb eredmény a 4. hely, ekkor az Eb all-stars csapatába választották. Kétszeres veterán olimpiai bajnok, edzőként CEV Kupa-győztes a német Moers csapatával.

– 266-szoros válogatottságom nagyon sok meccset jelentett, nagy csatákat, bár tény, az eredményeink nem a legjobbak voltak. Persze a maiak mondhatják, mi csak ne panaszkodjunk, de a mi időnkben más volt sok minden. Állandóan együtt edzettünk, a mai srácok mindenhol játszanak a világban, így nehéz jó csapatot összehozni – emlékezett vissza Buzek László.

– Más volt a kor, a közösség. Igaz, annyi minden nem kötötte le a figyelmet, mint ma. Igaz?

– Más volt az élet, a sport. Hétfőtől szerdáig a válogatottban edzettünk, utána mentünk a klubba. Ettől is több volt akkor a válogatott helyzete, tényleg a nemzetet képviseltük. Az élet is különbözött, hiszen a szórakozási lehetőséget a televízió, a mozi, a színház és a kocsma jelentette, a technika közel sem volt annyira fejlett, mint most. A mai válogatottak a meccs után mindjárt valamilyen kütyüt nyomogatnak, mi meg beszélgettünk...

– Akkor az emberi kapcsolatok nem voltak gépiesek, ma pedig a gépies kapcsolatok nem emberiek...

– Ez pontosan így van, ehhez nem lehet mit hozzátenni. Nem vagyok fiatal, de meglepődtem, amikor jöttem Fehérvárra, nem tudtam hol van a szálloda; beütöttem a címet az okostelefonomba, aztán az odavitt. Elképesztő!

– Más volt az a játék, mint a mai, ugye?

– Eleve eltérőek voltak a szabályok, a mai sokkal jobb, követhetőbb, minden játékosról lehet készíteni személyre szabott statisztikát. De! Mi az igazi menő csapatoktól nem voltunk olyan messze, mint a maiak. Ennek oka az utánpótlás hiánya, nincs miből meríteni. Voltam az utánpótlás-válogatott edzője, „fiaim" közül egy játékos lett válogatott, Gergye Roland. De nem jobb a helyzet az utánunk jövő generációval sem, Pádár Krisztián lehet nagy játékos és kész.

– Ez a sportág vagy a társadalom „betegsége" miatt van így?

– Annyira nem ástam bele magam ebbe, de mindkettő igaz. A klubok anyagi helyzete nem jó, nem lehet utánpótlást fejleszteni és felnőttcsapatot fenntartani. Régen voltak iskolák, ahol a klubok testnevelőit a klubok fizették, de ma, lássuk be, ingyen senkitől sem várható el minőségi munka.

– Fésűs Irén példája követendő? Alsós gyerekeket „olt be", és 14 évesen már a felnőttek között is sikeresek...

– Csak ez az út járható, ezt kellene minden klubnak követnie. Sok ilyen emberre lenne szüksége a magyar röplabdának.

– Nagypapaként miről mesél szívesen unokájának a pályafutásából?

– Sok nagy élmény volt. A legnagyobb meccsem Csepelen volt 1970-ben, kupamecs-cset játszottunk az Alma Atával. Ott nagyon megvertek bennünket, a visszavágón meg mi nyertünk 3:0-ra, és csak két ponton múlt, hogy nem jutottunk tovább. A meccsen nem hibáztam, utána jöttek hozzám az orosz vezetők, hogy melyik egyetemet akarom elvégezni náluk... Emlékezetes marad, amikor az 1977-es Eb-n 3:2-re megvertük az olaszokat, azóta sem nyertünk ellenük.