Múltidéző kalandozás, csillagtúra az Isztrián esőben, napsütésben

A Fehérváron indulni szándékozó huszonkettők még sötétben bóklásztak a busz irányába, hogy aztán Veszprém, Herend, Ajka, Devecser, Kám, Vasvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa megállóhelyeken kiegészüljön a társulat, ismerősökre, állandó útitársakra találva. Chikán András idegenvezető az indulásnál köszöntött mindenkit, majd a határnál elintézte, hogy azok is velünk tarthassanak, akiknek lejárt az útlevelet helyettesítő személyi igazolványuk.

Az Ucka alagúton áthaladva megérkeztünk Isztria és az Adria kapujához. A tengerből még keveset láttunk, de ahogy András ígérte korábban, az esőt napsütés váltotta, és rövidesen megláttuk a nagy vizet.

A pulai amfiteátrum impozáns méretével, művészi kidolgozásával és viszonylagos épségével a ma emberét is lenyűgözi.

Együtt a négy megyéből érkezett csapat Rovinjban, a Szent György-templom előtt, előtérben Chikán András idegenvezető, aki számos érdekességet osztott meg velünk. Fotó: Silye Sándor

Hamarosan Rijekába érkeztünk, a legnagyobb horvát kikötőbe. Irigyeltük a magas panelházak lakóit, hiszen nagyrészt mindenki a tengerre láthatott az ablakokból, az erkélyekről. A város 100 éve még Magyarországhoz tartozott, akkor élte virágkorát. Léte alapját a hajógyár, a kikötő, az idegenforgalom jelenti, de a kultúrát szolgálja a Nemzeti Színház és az egyetem. Innen átbuszoztunk Opatijába (vagy Abbázia, ahogy tetszik, azaz horvátul apátság). Az Adria (egyik) gyöngyszeme a XIX. századi Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb fürdővárosaként élte pompázatos napjait. Lenyűgöző pálmafák közötti sétányokon szép szállodák és villák sorfala között sétáltunk bő órát. A XV. században a bencések építettek itt kolostort, majd a XIX. században az akkor lakatlan helységet fiumei kereskedők fedezték fel, hogy 1907-re a Monarchia második legnagyobb üdülőtelepévé nője ki magát. Megnéztük az 1420-ban épült Szent Jakab-templomot, jártunk a Lungamorén, az Adria legszebb sétányán, ami 12 kilométer hosszú. Fáradt tagjainknak elég volt ennek töredéke is. Élmény volt Medulinban este ágyba zuhanni.

Ébredés után a szomszédos Pula, az amfiteátrum volt az első úti cél. De a világ egyik legnagyobb megmaradt ilyen jellegű épületét vallásos tömegek lepték el, miközben a buszok, a zarándokok csak jöttek és jöttek. Kiderült, az 1947-ben mártírhalált halt Miroszlav Buljevicset akkor és ott avatták boldoggá. Mi nem voltunk boldogok, ám a várost megnéztük, az amfiteátrumot meg másnap délután „vettük” be. A váratlanul ránk zuhant szabadidőben többen a tengerparti strand felé vették az irányt, megmártóztak a tengerben, vagy beszélgettek a sok vendéglátóhely valamelyikében Medulinban. Fazana halász-faluban halat ettünk, hajóra szálltunk és Brioni (Brijuni) szigetén kötöttünk ki, melyre a római időben építkeztek, erre a Vénusz-szentély maradványai emlékeztettek. A terület a XIV. században Velence uralma alá került, majd a XVIII. században malária miatt elnéptelenedett. Paul Kupelweiser osztrák gyáros vette meg a szigetet a XIX. század második felében. Dr. Robert Koch felszámolta a maláriaszúnyogokat, jöhettek hát a nyaralók, a turisták. No és Tito... A jugoszlávok első embere éveinek felét itt töltötte, jól elzárva a világtól. Ma sem látható minden a múltjából. Körbevonatoztuk az állatokkal teli szafariparkját, jártunk a Szent Germana-temp-lomban, láttuk Tito múzeumát és a Mediterrán kertet.

Irány Rovinj, Porecs, mindkét város látványos volt – már amikor éppen nem zuhogott.

Tartalmas, szép és persze élményekkel teli, fárasztó négy nap után. Szokásosan jól szervezett út végén búcsúztunk egymástól.