Alpolgármester, amatőr fafaragó, odaadó nagypapa

A városban kevés olyan ember élhet, lakhat, aki valamilyen módon ne került volna kapcsolatba a tanárral, az igazgatóval, a közéleti emberrel, a fafaragóval, akinek több munkája is látható közterületeken, családoknál, rokonainál. Cserny Vilmos tanár úr nyugdíjasként sem unatkozik egy pillanatot sem. A gépészmérnök, a mérnök-tanár, az alpolgármester, a családapa, a nagyapa  nemrégiben vette át az Életfa Emlékplakett bronz fokozatát.

- Ehhez az elismeréshez az embernek kicsit meg is kell öregednie - mondta otthonában mosolyogva, miközben elénk tette a remek kávét, mert azt is kitűnően tud készíteni, dicsérte a felesége, és később mi is fotós kollégámmal. - Ezt az elismerést életkorhoz kötik, az idén betöltöttem a hetvenet. 

Férfiak korát sem illendő firtatni, de aki ismeri Cserny Vilmost, tudja, nem látszanak rajta az esztendők.

- Édesanyámat augusztusban vesztettük el, Zsókával, a húgommal gondoztuk. Neki napi szolgálat volt, én csak néhány órát segítettem. A felszabadult időmet azóta kitöltik az unokáim. A fiam lánya, Fanni 15 esztendős szépség, a lányoméknál Gréta öt, a kis rosszcsont Peti másfél éves. A nyáron a lányomék nálunk nyaraltak, mondtam a hivatalban, hogy amikor három napot voltak itt, négy kilót fogytam. Peti meg nem áll, csínytevő, örökmozgó kisfiú, de mindig öröm, amikor eljönnek.

A családi kötelezettségek, az alpolgármesteri tennivalók mellett a tanár úr egyik foglalatossága a fafaragás, az ytongszobrászat mellett a szőlőművelés. Az idén Vereben rendezett szüreti mulatságot a Szent Benedictus borrend, a kistérség, ahol borrendi társakkal ünnepeltek.

- Évekkel ezelőtt alapítottam egy díjat, Az év szőlőtermelője címet. Több barátom, borrendi társam megkapta már a faragványommal együtt. Az idén valahogy elfeledkeztünk róla, senki nem kapta meg, így hát átadtam magamnak. A  mulatságon mindig megversenyeztetik a legnagyobb szőlőfürtöt, öröm ért, mert az enyém lett az, 105 dekával.

Az asztalon a kertben szedett szőlő, a Boglárka egyik nagyfürtű csemegéje, mutatja vendéglátónk, miközben elmeséli, hogy a velencei mezőgazdasági gépészképzőben - a jelenlegi Dr. Entz Ferenc mezőgazdasági szakképző iskolában - 1966-ban kezdte tanári pályáját, később igazgató-helyettes, majd 1987-től 2003-ig igazgatóként  tevékenykedett.

- A rendszerváltás utáni időben a mi intézményünk az elsők között volt, ahol bevezettük a társadalmi elvárásokhoz alkalmazkodó képzést. Gazdasszonyokat, gazdákat tanítottunk, létrehoztuk a tangazdaságot. Rajtunk kívül az országban csak egy-két iskola döntött az ilyen típusú képzés bevezetése mellett. Az egy munkahelyen eltöltött 37 év, a publikációim, a velencei intézmény eredményei, a szakmai elismerések adhattak alapot ahhoz, hogy az Életfa Emlékplakett odaítélésénél a nevem, a munkásságom szóba kerülhetett, de öröm, hogy átvehettem az elismerést.