A mi életünk ilyen volt – Kovács Mihályné Fülöp Borbála emlékei

A legnagyobb munka gondolom, az aratás volt.

– Elszegődtünk marokverőnek, amiért két mázsa búzát kaptunk egy hónapra. Mikor elérkezett az aratás ideje, a gazdánk jelezte, és bepakoltunk egy kosárba holmit, amire szükségünk volt, és kimentünk a mezőre egy hétre. Ebédet az uradalomban kaptunk, mindennap hozták, reggelit meg uzsonnát otthonról juttattak nekünk.

Három férfiember meg annak mindegyiknek volt egy marokverője, ennyien voltunk egy bandában. Estefeléig arattunk. Az egyik ember kaszált elöl, annak a marokszedője szedte sarlóval a markot, a másik utána kaszált, annak is volt marokverője, az is a markot szedte. A harmadik ember, aki kötötte be a kévét, annak a marokszedője csinálta a kötelet, letette a földre, az első marokszedő rátette a markot, a hátsó marokszedőnek meg ki kellett vinni egy pár lépést, és újra beletette, föladta a kötél végit, és a kötöző szépen bekötötte, majd fölborította a kévét. A kötél anyagból, búzából volt, mikor mit arattunk, árpából nem lehetett kötelet csinálni, annak előre elkészítettük, de búzából, rozsból saját magából csináltuk a kötelet.

„Amikor a lovuk megellett, más nem is mehetett oda hozzá, csak én…”

Amikor először voltam marokverő, rozsot arattunk, nagyon szöszös volt. Az olyan növény, mint a futóborsó, összefogta a rozsszálakat, mert bajsza volt, ami ráfutott, aztán amint szedtük a markot, akartuk húzni, de odakapaszkodott, alig bírtuk elszakítani. Igyekeztem, igyekeztem, de láttam, hogy jól elmaradtam a gazdámtól. Folyt az izzadság, a homlokomra csöpögött, alig láttam tőle, aztán meg sírtam is, hogy elmaradtam. Egy erősebb nagyleány segített, mondta: eriggy, kedvesem, csináld énhelyettem a kötelet, majd én szedem helyetted a hátsó markot. Hiába igyekeztem én, gyönge voltam. Tizenhárom éves. Akkor megfogadtam, hogy ha én nagyobb leány leszek, mindenkinek segítek, aki gyöngébb lesz. De aztán meg is tettem ám, tényleg.

Legtöbbször amit nappal learattunk, estefelé összehordtuk. A marokverők hordták a kévét két sorba, úgy hívták azt, hogy máglyasor. Attól függően, hogy hány banda volt, úgy heten-nyolcan hordtuk egy sorba a kévét.

Leraktuk, a kalásza volt hátrafelé, az emberek meg rakták össze kereszt alakba. Tizennyolc kévét raktak egy keresztbe, amit mi úgy hívtunk, hogy kepe. Úgy, hogy a feje ne a földön legyen, hogy ha esős idő van is, a szeme ne károsodjon. Egyet előbb letettek, úgy hívták, hogy vánkos, arra rátettek egy kévét, onnan szembe vele egy másik kévét, annak is itt volt a feje, akkor eminnen is egyet meg innen is, de a fejük mindig a vánkoson volt. Addig rakták, amíg tizenhét kéve lett, mert hát egy lenn volt, négy-négy volt egymás fölött, a tizennyolcadik lett a papkéve. Az se mindegy volt ám, hogy hogyan. Északnyugatnak volt, azt hiszem, a fara, aztán emerre lógott le a kalásza, hogy ha megázik, lecsurogjon róla a víz, hamar megszáradjon.

Három-négy hétig tartott az aratás. Utána megkönnyebbültünk, mert nehéz munka volt, de azért szívesen csináltuk.

Később szolgálni kezdett. Ki volt a munkaadója?

– Húszéves már el is múltam, mikor elmentem szolgálni, hogy a kelengyémet összegyűjtsem. A Jankovics úrék hívtak. Régebben már a Teránk is szolgált náluk, aztán én is elmentem hozzájuk szolgálni. Elég sok dolgom volt, mert volt nekik lovuk is, meg hizlaltak disznót, tíz hízójuk volt, mikor odamentem, meg baromfi is sok. Meg voltak velem elégedve, meg szerettek is, az öreg Jankovics néni is, meg a Jankovics úr is. Egy évig ott szolgáltam náluk. Amikor a lovuk megellett, más nem is mehetett oda hozzá, csak én, mert úgy villámlott a szeme neki, mást meg is harapott volna. Én vittem az abrakot neki, engem megszívelt, itattam is, vizet vittem be neki. Egy évig voltam náluk, azután elmentem Pestre szolgálni, ott is nagyon jó emberekhez kerültem. Náluk voltam öt évig.

*

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék mamára, édesanyám édesanyjára, akit nagyon szerettem. Azaz nagyon szeretek. Megesik, hogy hozzá fohászkodom, járjon közben az érdekemben odafönt… Például azért, hogy legyen erőm megírni a régóta tervezett történetet, aminek ő, az egyszerű falusi asszony a főhőse. Nem szeráfok, nem kimérák, nem sárkányölő lovagok. Egy gyönge, törékeny termetű nő áll a középpontban, aki erősebb, mint megannyi fegyverforgató katona.

A hite teszi erőssé. És bölccsé… Álmomban nemegyszer mutatott már irányt. Most is fogja a kezem, tudom, s érzem. Szaladok utána, mint kicsi gyerekként. Megyek mellette. Néha szólunk csak egymáshoz. Látom, ahogy megigazítja a kendőjét. Ballag lefelé a kálvárián, hogy részt vegyen a vasárnapi szentmisén. A kertjében lakó rozsdafarkú vidáman száll utána. Én meg ott maradok a házban, érzem a gesztenyevirágok átható illatát, s várom haza mamát. Ma is. Mint minden vasárnap.

Az első részt ide, a második részt pedig ide kattintva érhetik el!