Gyanús, nem gyanús?

A Pelikán Teremben a Feketekávé című, 1930-ban írott darabját vitték színre, Telihay Péter rendezésében. Szerkezetét, dramaturgiáját tekintve ez a színmű is hasonlít a többi Agatha Christie-dolgozatra. Jómódú családban játszódik a történet, ahol titokzatos gyilkosság történik. Mindenki lehet gyanús, gyakran azért, mert éppen nem gyanús. Többnyire mindenkinek megvan az elhallgatott titka, amit hazugságokkal próbál leplezni, és mindenki elmond egy-egy olyan részletet, amelyből az agyafúrt Poirot végül rájön a megoldásra. A szerző elhiteti az olvasóval-nézővel, hogy ha nagyon odafigyel, képes kibogozni a szálakat, de az esetek nagy részében ez csupán mézesmadzag, írói trükk.

Elegáns a Pelikán színpadán felépített díszlet, Libor Katalin munkája. A sok-sok tükör és tükröződő ajtó nem csak tágítják a teret, de árulkodnak is a szereplők mimikájáról, gesztusairól, de alkalmasak arra is, hogy a detektív az áttetsző ajtók mögé bújva kilesse őket. És elegáns a rendezés, noha többször úgy éreztem, hogy Telihay többet képzel a darabba, mint amennyit Christie képes volt beleírni. Sorstragédiának azért kicsit szellős a színmű szövete, és őszintén szólva a krimi nagyasszonya a jellemábrázolás mélységéről sem híres. A rendező ragaszkodott az összes jelenethez, így aztán meglehetősen hosszú az előadás, a Pelikán iszonyúan meleg terében néha lankadt a figyelem. Érezhető az előadáson, hogy a krimiszál mellett legalább olyan fontosnak tartják a moralitást. A bűnnel való szembesítést, és azt, hogy a Feketekávé - Christie szerint - misztériumjáték.

Ami a főszereplőt illeti, úgy vélem, kitűnő választás volt Quintus Konrád. Az általa játszott figura más, mint a fölényeskedő, gyakran ellenszenves, szinte nem nélküli Suchet-féle figura. Quintus Poirot-ja férfiasabb, a játékosság, önirónia sem hiányzik belőle, és a segítőjével, Hastings kapitánnyal (Buch Tibor) közös jelenetek némelyikében itt-ott halvány utalás is felfedezhető a másik nagy párosra, Sherlock Holmesra és dr. Watsonra. (Megnyugtatásképp: a fiatal lány, Barbara azért csak leveszi a lábáról a némileg konzervatív Hastingsot.) Ez a Poirot bölcs, ismeri az embereket, tudja, kinek, mit és hogyan kell mondani, udvarol, ha kell. Megérti és végső soron szánja-szereti az ő - ahogyan nevezi - gyermekeit. A Feketekávé abban egyébként némileg eltér a többi Christie-sztoritól, hogy a leleplezése nem az összes szereplő jelenlétében, hosszadalmasan és teátrálisan történik. De ennyi talán elég is, a poént nem akarom lelőni.

Az irónia, a humor máshol is tetten érhető. Felhívnám a figyelmet például Japp felügyelő (Juhász Illés) viselkedésére és rettenetesen csicsás csizmájára. A színészekre nem lehet különösebb panasz, ám az örök titkok marad, hogy vajon akkor is zavart volna a Pelikán-meleg, ha rövidebb és feszesebb a darab?

Elegáns a Pelikán színpadán felépített díszlet, Libor Katalin munkája. A sok-sok tükör és tükröződő ajtó nem csak tágítják a teret, de árulkodnak is a szereplők mimikájáról, gesztusairól, de alkalmasak arra is, hogy a detektív az áttetsző ajtók mögé bújva kilesse őket. És elegáns a rendezés, noha többször úgy éreztem, hogy Telihay többet képzel a darabba, mint amennyit Christie képes volt beleírni. Sorstragédiának azért kicsit szellős a színmű szövete, és őszintén szólva a krimi nagyasszonya a jellemábrázolás mélységéről sem híres. A rendező ragaszkodott az összes jelenethez, így aztán meglehetősen hosszú az előadás, a Pelikán iszonyúan meleg terében néha lankadt a figyelem. Érezhető az előadáson, hogy a krimiszál mellett legalább olyan fontosnak tartják a moralitást. A bűnnel való szembesítést, és azt, hogy a Feketekávé - Christie szerint - misztériumjáték.

Ami a főszereplőt illeti, úgy vélem, kitűnő választás volt Quintus Konrád. Az általa játszott figura más, mint a fölényeskedő, gyakran ellenszenves, szinte nem nélküli Suchet-féle figura. Quintus Poirot-ja férfiasabb, a játékosság, önirónia sem hiányzik belőle, és a segítőjével, Hastings kapitánnyal (Buch Tibor) közös jelenetek némelyikében itt-ott halvány utalás is felfedezhető a másik nagy párosra, Sherlock Holmesra és dr. Watsonra. (Megnyugtatásképp: a fiatal lány, Barbara azért csak leveszi a lábáról a némileg konzervatív Hastingsot.) Ez a Poirot bölcs, ismeri az embereket, tudja, kinek, mit és hogyan kell mondani, udvarol, ha kell. Megérti és végső soron szánja-szereti az ő - ahogyan nevezi - gyermekeit. A Feketekávé abban egyébként némileg eltér a többi Christie-sztoritól, hogy a leleplezése nem az összes szereplő jelenlétében, hosszadalmasan és teátrálisan történik. De ennyi talán elég is, a poént nem akarom lelőni.

Az irónia, a humor máshol is tetten érhető. Felhívnám a figyelmet például Japp felügyelő (Juhász Illés) viselkedésére és rettenetesen csicsás csizmájára. A színészekre nem lehet különösebb panasz, ám az örök titkok marad, hogy vajon akkor is zavart volna a Pelikán-meleg, ha rövidebb és feszesebb a darab?

Ami a főszereplőt illeti, úgy vélem, kitűnő választás volt Quintus Konrád. Az általa játszott figura más, mint a fölényeskedő, gyakran ellenszenves, szinte nem nélküli Suchet-féle figura. Quintus Poirot-ja férfiasabb, a játékosság, önirónia sem hiányzik belőle, és a segítőjével, Hastings kapitánnyal (Buch Tibor) közös jelenetek némelyikében itt-ott halvány utalás is felfedezhető a másik nagy párosra, Sherlock Holmesra és dr. Watsonra. (Megnyugtatásképp: a fiatal lány, Barbara azért csak leveszi a lábáról a némileg konzervatív Hastingsot.) Ez a Poirot bölcs, ismeri az embereket, tudja, kinek, mit és hogyan kell mondani, udvarol, ha kell. Megérti és végső soron szánja-szereti az ő - ahogyan nevezi - gyermekeit. A Feketekávé abban egyébként némileg eltér a többi Christie-sztoritól, hogy a leleplezése nem az összes szereplő jelenlétében, hosszadalmasan és teátrálisan történik. De ennyi talán elég is, a poént nem akarom lelőni.

Az irónia, a humor máshol is tetten érhető. Felhívnám a figyelmet például Japp felügyelő (Juhász Illés) viselkedésére és rettenetesen csicsás csizmájára. A színészekre nem lehet különösebb panasz, ám az örök titkok marad, hogy vajon akkor is zavart volna a Pelikán-meleg, ha rövidebb és feszesebb a darab?

Ami a főszereplőt illeti, úgy vélem, kitűnő választás volt Quintus Konrád. Az általa játszott figura más, mint a fölényeskedő, gyakran ellenszenves, szinte nem nélküli Suchet-féle figura. Quintus Poirot-ja férfiasabb, a játékosság, önirónia sem hiányzik belőle, és a segítőjével, Hastings kapitánnyal (Buch Tibor) közös jelenetek némelyikében itt-ott halvány utalás is felfedezhető a másik nagy párosra, Sherlock Holmesra és dr. Watsonra. (Megnyugtatásképp: a fiatal lány, Barbara azért csak leveszi a lábáról a némileg konzervatív Hastingsot.) Ez a Poirot bölcs, ismeri az embereket, tudja, kinek, mit és hogyan kell mondani, udvarol, ha kell. Megérti és végső soron szánja-szereti az ő - ahogyan nevezi - gyermekeit. A Feketekávé abban egyébként némileg eltér a többi Christie-sztoritól, hogy a leleplezése nem az összes szereplő jelenlétében, hosszadalmasan és teátrálisan történik. De ennyi talán elég is, a poént nem akarom lelőni.

Az irónia, a humor máshol is tetten érhető. Felhívnám a figyelmet például Japp felügyelő (Juhász Illés) viselkedésére és rettenetesen csicsás csizmájára. A színészekre nem lehet különösebb panasz, ám az örök titkok marad, hogy vajon akkor is zavart volna a Pelikán-meleg, ha rövidebb és feszesebb a darab?

Az irónia, a humor máshol is tetten érhető. Felhívnám a figyelmet például Japp felügyelő (Juhász Illés) viselkedésére és rettenetesen csicsás csizmájára. A színészekre nem lehet különösebb panasz, ám az örök titkok marad, hogy vajon akkor is zavart volna a Pelikán-meleg, ha rövidebb és feszesebb a darab?

Az irónia, a humor máshol is tetten érhető. Felhívnám a figyelmet például Japp felügyelő (Juhász Illés) viselkedésére és rettenetesen csicsás csizmájára. A színészekre nem lehet különösebb panasz, ám az örök titkok marad, hogy vajon akkor is zavart volna a Pelikán-meleg, ha rövidebb és feszesebb a darab?