A 102 éves dunaújvárosi Tóth Gyula - Az új város a megváltást jelentette

Nemcsak Somogyaracson – amelynek létszáma mára 176-ra fogyatkozott – nincs ember, aki emlékezne arra a napra, de talán az egész világon. Hiszen Gyula bácsi volt az egyetlen, aki azon a szülésen ott volt, de emlékezetében nem őrizhette meg a napot, mert ő jött e világra akkor. 
Amikor élete hajnaláról faggattam Gyula bácsit, szinte azonnal átugrott harminc esztendőt, és a sztálinvárosi építkezésekről kezdett el mesélni. Beszélgetésünk vége felé tudtam meg, mi az oka a fiatalkor kihagyásának. A még ifjúnak sem nevezhető 12 éves legény, Tóth Gyula az uraságnál szolgált. Gyerekként gondozta a lovakat, és velük együtt szántottak a földön, rá bízták a többi haszonállatot is. A Nap még a horizont alatt volt, amikor a kisfiú elindult az állatokhoz, és már jóval a delelő verőfény után küldte az uraság a napszámosokhoz, hogy alkonyatra befejezhessék a munkát. Édesanyja a szívével bajlódott, édesapja egy hatalmas kazal tetejéről csúszott le, s lába befúródott a testébe, ezzel lebénulva élte hátralevő életét. A keserves megélhetést tovább terhelte, hogy szüleit korán elvesztette, ezért öccse élete is az ő felelőssége maradt. Éjt nappallá téve robotolt, sokszor csak egy szelet kukoricakenyérért, ami csak melegen adott élvezetet, aztán gyorsan szikkadt, mégis így beszélt az akkori emberekről: – Nagyon összetartó emberek éltek az én gyermekkoromban. Segítette egyik a másikát. Furcsa visszaemlékezni, de szerették is egymást, úgy éltünk, mintha mind testvérek lennénk, miközben ebben a mai világban nemhogy ezt nem látom, de mintha gyűlölnék is egymást. 
18 éves korában kitört a második világháború, de még pár évig a szükség Somogyaracson dolgoztatta az ifjút. Aztán a poklok pokla rárúgta a legényre az ajtót, és sorkatonaként be kellett vonulnia. Mi az, hogy be kellett vonulni? Az alvilág legsötétebb bugyrába vetette Gyula bácsit a sors, és ott találta magát Oroszországban, a Don medrének kanyarulatánál. 

– Két hónapig voltam a fronton, amikor megsebesültem. Próbáltak gyógyítani, de közben tüdőgyulladást is kaptam. Képtelenek voltak kikúrálni, ezért harmadmagammal hazahoztak Pestre a katonai kórházba. Az első ütközetkor, úgy tudom, húszezer magyar katona halt meg a Don-kanyarnál, ahol én is megsebesültem, de ezekről később nem lehetett beszélni – emlékezett vissza megtört szívvel Gyula bácsi. 
A Don-kanyarnál nem mondták ki, hogy visszavonulás lesz, aztán a németek sem engedték, hogy az oroszországi csatákról szó essék. A magyar katonákat az SS tagjai tartották rettegésben. – Egyszer láttam, amikor egy kisgyereket a német SS katona hajított a kútba. Ne legyen háború soha többé, mert az szörnyű! Ha újra háború dúlna megint, az sokkal csúnyább lesz – hívta fel a figyelmet mai korunkra Gyula bácsi, nem éppen bizakodva. A háború végét a kórházban élte meg, majd hazavitte jó sorsa Gyula bácsit, hogy ismét éhbérért robotolhasson. Akkor építette puszta kezével első házát Somogyaracson, amit feleségével három évig laktak. Neki Sztálinváros a megváltás volt. Mondhatjuk nyugodtan, hogy ezer helyen dolgozott az öreg, de a legtöbbet az akkori építőipari vállalatot emlegette, azt a bizonyos 26-ost. Sárban, szekereken hordták az építőanyagokat, illetve Gyula bácsi csilléken. Az sem volt leányálom, de tudták, hogy a jövő épül a kezeik alatt. 
– Boldog vagyok, hogy akkor eljöttem ide. Így legalább jobb világban nőhettek fel az unokáim, mert ott Somogyban nem várta volna őket a tanulás, meg a lehetőség. Szomorú világ lett volna ott nekik – mondta mosolyogva a súlyos szavakat Gyula bácsi, miközben fürkésző tekintete a két unokát leste. Mondjuk ki! Magdika és Gyuri a mindene az idős embernek. Rajongásig szereti őket, talán azért, mert csak velük és az ő gyermekeikkel állt helyre az élete. 2017-ben a lányához költözött Pentelére, mikor annak férje meghalt. Együtt gondozták a négyhektáros telket, benne kukoricával, csicsókával és háziállatokkal. Ám lánya keze egy szerencsétlen baleset után lebénult, majd hamarosan korai Alzheimer-kórt állapítottak meg nála, és a folyamatos felügyelet miatt idősek otthonába került, ahol ma is él. 102 éves édesapja, Gyula bácsi rendszeresen látogatja őt. Kérdésemre válaszolva megemlítette a fiát, akivel nem tartják a kapcsolatot. De aztán az Ég megajándékozta két szerető és odaadó unokával. És azt a rajongó szeretetet e sorok írója is láthatta az öreg és a két unoka tekintetében. 
Nagyon örül annak, hogy amikor a gyermekei édesanyja, az első felesége otthagyta őt, akkor nem züllött el, mert akkor nem volt ritka Dunaújvárosban a késdobáló, és bizony a kollégák is megitták a magukét. Gyula bácsi nem fojtotta bánatát alkoholba, nem fújta a füstöt a világba. Tiszta tudattal élte és éli életét. A két unoka megajándékozta az öreget két-két dédunokával, akik bizony már felcseperedtek, és egyik sem futkosó kisleány. Gyula bácsi mást sem emleget ma már, csak az unokákat és a dédunokákat. Ők hozták el neki a békét, a szeretetet! Próbálta ő megtalálni a párját, de az nem sikeredett. – Először egy Tera nevezetű csajjal álltam össze. Vele tizenkét évig éltem, de annyira kirabolt, hogy szinte semmim sem maradt – mesélte Gyula bácsi, aki megosztott egy furcsa kelet-németországi történetet is Terával és gyermekeivel kapcsolatban, amikor a német rendőrség felvezette az öreget Wartburg autójával, de ezt hallgassák meg a feol.hu oldalon! Na, ezt követően egy másik asszonnyal hozta össze a sors, de Gyula bácsi szerint az még rosszabb volt. 
Az építkezéseket követően, ahol felhúzták a Május 1. utcai, az Építők úti épületeket, a Dunai Vasműbe került Gyula bácsi, ahol 28 esztendőt húzott le. Milyen távolinak tűnik, de az idős emberünk 1981-ben ment nyugdíjba, és bizony azóta is eltelt negyvenkét év. Na, ha valaki azt hiszi, hogy az amolyan tingli-tangli élet volt, az téved! Nyugdíjas éveiben is aktívan dolgozott, bejárta Dunaújváros számtalan helyét, ahol hasznára lehettek. Kedvenc unokái „megfosztották” a pentelei birtoktól, mert féltették, hogy úgy százéves korára valami baja esik, de Gyula bácsi nem volt rest és a Bocskai utcai lakása előtt a mai napig ő gondozza a virágágyást. A munka valamikor a kezdetek kezdeténél beette magát Gyula bácsi vérébe, és ma bottal támaszkodva vagy anélkül, de kapál, ás, gondozza a kis terciát, unokái aggodalma ellenére. Talán a megye legidősebb embere Tóth Gyula, akit érdemes végighallgatni a feol.hu portálon, Az öreg című sorozatunkban. 
– Nem bírok egy helyben ülni. Ha bottal vagy anélkül nem csinálok valamit, úgy érzem, végem van. Nem tudom megállni, hála az Istennek dolgozom itt, a ház előtt. Jó szomszédok vesznek körül, vigyáznak rám. Meglepnek halászlével, meg minden jóval. Csodálatos emberek között élhetek. Sajnos Marika, aki olyan sokat adott, 72 évesen meghalt – zárta beszélgetésünket Tóth Gyula bácsi, akit óvjon Isten és a két szerelmetes unoka! 
„Örülök, hogy az unokáknak, dédunokáknak nem kell olyan életet élniük!”