Waltner Róbert Kaposvárja osonópályán érkezett meg a magyar első osztályba

„Mikor kezdtek, Robikám?” – kérdezte Waltnertől mindenki Balatonlellén, a Hévíz elleni, NB III-as feljutásért zajló osztályozón. A gyors és rövid választ – hétfő – követően a drukkerek egyből tanáccsal is ellátták a fiatal szakvezetőt. „Aztán az NB I-ben is ügyesen ám! Jó, hogy újra van első osztályú csapata Somogy megyének.”

Waltner Róbert – bár pro li­cences képesítéssel nem rendelkezik – nagyon várja a következő kurzust, az egykori gólérzékeny támadó eddig pazarul teljesít trénerként. Előbb megnyerte az NB III-as bajnokságot együttesével, az idei másodosztályú pontvadászaton pedig a ZTE mögött a második helyen zárt, és feljutott az elitbe. Nagyot fordul a Rákóczi világa, a kazincbarcikai, balmazújvárosi, ceglédi túrák helyett augusztus elején már a Fradival, a Vidivel, az Újpesttel randevúznak.

Tavaly nyáron aligha gondolta, hogy egy év múlva a legmagasabb osztály rajtját várja csapatával.

– Erre valóban nem készültem. Amikor három éve Kaposvárra kerültem edzőnek, az volt a célom, hogy jól szerepeljünk az utánpótláscsapatommal, amit rám bíztak. Zalaegerszegen kezdtem edzősködni 2015 nyarán, pályaedző voltam az U19-ben, a Rákóczi akkori tulajdonosa, Herczeg Erik egy évvel később keresett meg, hogy Kaposváron rám bízná ezt a korosztályt vezetőedzőként. A nejem zalai, átbeszéltük, a költözés mellett döntöttünk. Nekem könnyű dolgom volt, mert Kaposváron születtem és itt is lettem futballista, a családom a mai napig itt él. A feleségem került új környezetbe.

Ön pedig nem sokkal később bemutatkozott az NB II-es gárda kispadján.

– Igen, 2016 őszén három mérkőzésen, két bajnokin és egy kupameccsen kaptam bizalmat. Mivel csak B-licencem volt, visszatértem az utánpótlásba. Artner Tamás vette át a felnőtteket, de nem sikerült feljutni, így 2017 szeptemberében ismét engem neveztek ki. Azóta építkezünk, tavaly megnyertük az NB III-t, most pedig újoncként kivívtuk az NB I-es szereplés lehetőségét. Nagyszerű két éven vagyunk túl, remélem, megálljuk a helyünket legfelül is. Más célunk nem lehet, mint a bennmaradás.

Tudatosan készült az edzői pályára?

– Igen. Még nem voltam 30 éves, már eldöntöttem, ha majd véget ér a pályafutásom – ami egy súlyos bokasérülés miatt be is következett –, akkor nem szeretnék eltávolodni a labdarúgástól. A ZTE-ben fociztam 2008-ban, amikor megszereztem a D-licencet, aztán szépen, sorjában haladtam előre. A Pápa volt az utolsó profi csapatom, amellyel 2015 nyarán kiestünk az első osztályból. A lábam akkoriban már nagyon fájt, az élvonalra nem volt alkalmas, így Ausztriában lettem játékos-edző egy kiscsapatnál, valamint Egerszegen Molnár Balázs segítőjeként dolgoztam az utánpótlásban. A nagy lehetőséget a Rákóczi megkeresése jelentette, de akkor még nem tudtam, hogy rövidesen NB I-es edző leszek. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy jól szerepeljünk az utánpótlásban, olyan futballistákat neveljek, akik később a Kaposvár felnőtt csapatában is bizonyítanak.

Az elmúlt két évét egy tündérmeséhez is hasonlíthatjuk.

– Eddig minden évben léptünk előre, most a magyar élvonalbeli bajnokságot szeretnénk megnyerni, aztán pedig természetesen a Bajnokok Ligáját… Komolyra fordítva a szót: azzal tisztában vagyunk, hogy az NB I-ben más lesz a helyzet, mint volt a második vagy a harmadik vonalban. Elhivatott vagyok, a családom, a feleségem és a két gyerekem mellett a labdarúgás jelenti az életemet. Miután csatár voltam, érthetően támadó futballt igyekszem játszatni a csapatommal. Nagy dolog, hogy a nevelőegyesületemnél sikerült megvalósítani az álmainkat. Amikor tavaly nyáron, újoncként első osztályú csapatokkal játszottunk, nem vallottunk szégyent. Azt gondoltam akkor, hogy ott leszünk a mezőny elején az NB II-ben, az első ötben. Az első három meccsen ugyan két pontot szereztünk, de játékban vagy jobbak voltunk, vagy nem rosszabbak az ellenfeleknél. Akkor közöltem az öltözőben a fiúkkal, képesek vagyunk arra, hogy akár hat meccset nyerjünk zsinórban. Ez be is következett, elindultunk felfelé, végig ott voltunk a mezőny elején. Mondtam a srácoknak, csináljunk csodát kiscsapatként, mint pár éve Claudio Ranieri a Leicester City-vel. Remek közösség formálódott, a vezetők is megadták a szükséges támogatást a feljutáshoz, különösen a sportigazgatónknak, Illés Jánosnak köszönhetünk, köszönhetek sokat. A csapat összeállítása, a taktika kidolgozása természetesen az én dolgom és felelősségem, de vele nem csak a keret kialakításánál, a játékosok igazolásánál, minden lényeges kérdésben egyeztetünk. Több évtizedes rutinja, tapasztalata rengeteg jelent.

Nélküle nem jött volna össze az NB I. Visszatérve önre. 1997-ben, tizenévesen került a Vidibe. Hamarosan visszatérhet a Sóstói Stadionba – az ellenfél trénereként.

– Már alig várom. Biztosra veszem, a drukkerek örömmel fogadnak, mint ahogy én is szeretettel gondolok a fehérvári időszakra. Ott lettem NB I-es játékos, valamint bemutatkoztam a válogatottban, összesen hatszor húztam fel a címeres mezt. A Vidiben fedeztek fel, mint a kaposvári NB II-es együttesben szereplő tehetséget. Nem volt egyszerű a sóstói időszak, gyakran küzdött anyagi gondokkal az egyesület, ráadásul hat edzőm volt ebben a periódusban. Dolgoztam Disztl Lászlóval, Csongrádi Ferenccel, Szabó Józseffel, Vágó Attilával, Verebes Józseffel, Csank Jánossal. Azóta más világ van, profi a klub, átadták az új stadiont, amiben élmény lesz pályára lépni a csapatommal. Természetesen drukkolok a Vidinek, hogy ismét jól szerepeljen a nemzetközi kupában.