A Vén Diákba becsomagoltuk szerkesztőségünk szeretetét és tiszteletét a ballagók iránt

Digitális világ ide, online ballagás oda, valamit nagyon megvont a Teremtő a mostaniaktól. Nem tudok szemet hunyni: ők a megfosztottak. Soha életemben nem szerettem a nyálas búcsúzkodást, az érzelgős találkozásokat, a felnőtté válás közhelyeit. A saját, lassan két emberöltőnyi ideje volt ballagásomra is csak később gondoltam, hogy valami tényleg lezárult, és nincs visszaút.

Elő-előtódulnak emlékek, matatok közöttük, ha úgy adódik mesélek róluk. Ahogy fut az idő a fejem felett, úgy gazdagodnak azok az emlékező pillanatok, és egyre gyakrabban szorongatják a torkom, nyomják a mellkasom.

Kedves Ballagó Diákok!

Az emlékeimben érzem a virágok illatát, látom a feldíszített hosszú folyosót, a tömegből megpillantom édesanyám könnyes szemeit, édesapám suta fotózó mozdulatait, nővérem és húgom mosolyát, és látom a srácokat, lányokat, akikkel együtt hagyjuk magunk mögött a gyermekkort. Önök ma otthon ülnek, talán valami ünnepinek mondható ebéd, vacsora mellett beszélgetnek szűk körben, hogyan is volt a suliban. Sztoriznak az asztalnál, szkájpolnak a haverokkal, de a mai nap nagyon sovány emléknyaláb lesz, talán gyökeret sem tud verni. Mindig is tiszteltem a hírlapos elődöket, hogy valamennyi esztendőben bejárták a fényképezőmasinával a megye végzős osztályait és megörökítették a csoportba verődött fiatalokat, hogy aztán közös kiadványban mutassák meg a nagyvilágnak őket. Idén sem volt ez másképp, de a kollégák a fotózó géppel nem tudhatták, hogy az utolsó együttlétekbe leshettek bele.

A Vén Diák ma nem egyszerű kiadvány, hanem ajándék Önöknek az emlékezet kedvéért. A Vén Diákba becsomagoltuk szerkesztőségünk szeretetét és tiszteletét Önök iránt. Amennyire ballagástalan e nap, annyira legyen boldog az életük!