Rázva, nem keverve! - Egy fehérvári nő külföldi munkavállalói élményei

Aki külföldre megy dolgozni, élni, nem tudhatja, mi vár rá, főként, ha nem beszéli elég jól az adott ország nyelvét, nem tanult valamilyen ott keresett hiányszakmát, és csak úgy nekivág az ismeretlennek. Az elmúlt időszakban már sokkal többen települnek haza, mint ahányan távoznak az országból, és ennek számos oka van. Miközben nem lehet figyelmen kívül hagyni a járvány okozta nehézségeket sem (akinek nincs biztos állása, viszonylag tartósabb egzisztenciája, az jobbnak látta hazajönni), egyre többen szánják rá magukat a hazatérésre az ezt segítő és támogató kormányzati intézkedések hatására. Anna Székesfehérvárról indult útnak évekkel ezelőtt, de nem egzisztenciális, inkább személyes okokból: válása után próbált meg új életet kezdeni.

– Amikor néhány bőrönddel elindultam Angliába, már elmúltam 40 éves, és velem volt 14 éves fiam, amit a mai napig nem bántam meg, de ez megnehezítette a dolgom – emlékezett Anna. – Csak olyan munkát vállalhattam, amely mindkettőnket eltartott, és biztosított számunkra valamennyi közösen eltöltött időt is. Aggódtam, hogy egy idegen környezetben, Afganisztánból, Törökországból jött osztálytársak körében rossz társaságba keveredik.

Anna leszögezi, bármilyen pozíciót hagytunk itthon, külföldön végig kell járni a választott szakma hierarchiáját, hacsak nem orvosként, felkészült angol nyelvtudással megyünk. Az első időszakban szállodáról szállodára járt, interjúkon próbálta eladni magát arra a középvezetői pozícióra, amit be tudott tölteni a nyelvtudásával és addigi tapasztalataival.

– Szállodai munkákkal kezdtem, esti szervizkoordinálóként dolgoztam, amikor már a menedzserek hazamentek, nagy volt a felelősség. Délután fél 6-kor érkeztem a hotelbe, miután nappal egy iskolában voltam asszissztens Dél-Londonban. Ott délután 3-kor végeztem, alig maradt időm egy parkban kicsit vízszintbe helyezni magam a füvön, már rohantam is tovább. Ha beléptem a szállodába, a portás kamerák előtt átnézte a táskám, amikor távoztam, akkor is. A kollégák nem angolok voltak, leginkább románok, akik jól beszéltek angolul és agresszíven kezelték a konfliktusokat. Minket, magyarokat, néhány kivételt leszámítva, semmibe vettek.

Anna jól emlékszik rá, a szállodákban nagyon figyelték a személyzetet, védték a vendégeket. A táskáikat, szekrényeiket folyamatosan ellenőrizték. – A Sohóban dolgoztam egy luxushotelben: a szálloda teljesen be volt kamerázva, egyedül a szobákban és a közös mellékhelyiségekben nem lehetett kamera. Ha gyanús idegen lépett a hotelbe, már ott voltak a biztonságiak. Egy reggel arra mentünk be dolgozni, valaki a szálloda ajtaja elé végzi a dolgát. A kamerák mindent rögzítettek, nem kellett találgatni, ki volt a tettes. Bent is szigorúak voltak a szabályok. Ha bárki bekopogott egy vendég ajtaján, amikor bent tartózkodtunk, még az igazgatónak, de magának a vendégnek sem nyithattuk ki az ajtót. Ha kinyitottuk, mert néha próbára tettek bennünket, azonnal repültünk. Egyszer többszöri kopogás után nyitottam be egy szobába, mert választ nem kaptam, és a férfi vendég meztelenül állt előttem. Rögtön behúztam az ajtót magam előtt, de mégis feljelentett, napokig nem aludtam, féltem a következményektől, de aztán megúsztam az esetet. 

Anna több hotelben megfordult, a Marriott Hotel Park Lane-től kezdve a Hilton Hea­throw Airporton keresztül a legexkluzívabbig, a Dukes Hotel Londonig. Ez utóbbiban voltak a legszigorúbbak a szabályok, de ott dolgozott a legtovább. A hotel arról híres, hogy Ian Lancaster Fleming brit író, a második világháborúban tengerésztiszt és hírszerző, a James Bond karakterének megteremtője a hotel bárjában írta a könyveit. Azt mondják, ott találta ki a híresen elegáns karakteres Vodka–Martini receptjét: „Rázva, nem keverve!”. A bár falain a James Bond szereplőinek képei lógnak, ott van Sir Sean Connery fotója is.

– A bárban megfordult például Hugh Jackman ausztrál színész és Michael Douglas a feleségével, Catherine Zeta-­Jonesszal, akik nagy rendetlenséget hagytak maguk után. Néha eljöttek a brit királyi család tagjai is. Ha ilyen illusztris vendéget vártunk, a fotóit kiakasztották a személyzeti folyosókon, hogy mindenképpen megismerjük őket. Egyszer egy hercegnő érkezett hozzánk a személyzetével, és mi nem mehettünk be a szobájába. Nagyon szép, rózsás ágyneműt hozott, amit csak a személyzete érinthetett, de a tiszta törülközőket beadhattam az ajtón. Ha sejk érkezett a feleségeivel, gyermekeivel, akkor még a főnökök is előjöttek a háttérből, és izzadva cipelték a rengeteg bőröndöt és az imaszőnyeget utánuk. Nagy nehezen kikapartam a gesztenyét magamnak Angliában, és egyre több fizetésem lett, jobb helyre költöztünk, de rájöttem, hogy ott soha nem tudom úgy otthon érezni magam, mint Székesfehérváron. Hazajöttünk, és ott folytattam, ahol abbahagytam, sőt, új karriert építettem. Nem bántam meg, hogy így döntöttem.