Emberként bánni az emberekkel, avagy karácsonyi csodák Fehérvárról

Bennünket, Fejér megyeieket, székesfehérváriakat sem kerültek el ezek a történetek, sőt, maguk a helyi lakosok voltak e "krónikák" írói, (fő)szereplői. Közülük néhány személyt meg is kerestünk, hogy meséljék el, miért is segítenének embertársaikon.

– Ha ismertek valakit, akinek jól jönne a társaság, a holnapi nap folyamán szívesen meglátogatnék egy idős embert. Meghallgatnám a történetét, vagy amit szeretne. Ne legyen egyedül karácsonykor – írta Noémi december 24-én, szombaton kora reggel a közösségi oldalon. – Mivel egy ideje egyedül élek és a gyerekeimet csak időnként láthatom – most úgy alakult, hogy december 26-án, hétfőn –, ezért arra gondoltam, az egyedül élő idős embereket, akik társaságra vágynak, beszélgetnének, szívesen meglátogatnám – mondta immár lapunk érdeklődésére. – Nagyszüleim nagy szerepet játszottak az életemben, illetve volt egy idős néni a szomszédunkban, aki szintén egyedül élt. Vele sokat beszélgettünk, sokat mesélt az életéről. Innen jött az elhatározás – tette hozzá.

– Egy mai pozitív élményemet osztom meg a szeretet jegyében – kezdte ugyancsak december 24-ei bejegyzését Klára, aki bár teljes nevét is vállalta volna, azt mondta: nem ő a történet főszereplője, inkább csak a jelenségre szeretné felhívni a figyelmet. – Már mindent bevásároltunk az ünnepekre, de a kenyeret az utolsó napra hagytuk.  Ezért ma délelőtt leszaladtam a közeli boltba, hogy vegyek. Odafelé láttam a Deákon, a fodrászatnál egy középkorú hajléktalan férfit, aki éppen falatozott egy májkrémszerű konzervet, kenyérrel. Nem tűnt nagyon ápolatlannak és italosnak sem. Tudtam, éreztem, hogy valamiben segítenem kell. Visszafelé odamentem hozzá, átadtam azt a kis csekélységet, amit tudtam, és boldog karácsonyt kívántam, annak ellenére, hogy nem ez neki a boldog karácsony. Nem volt nála szesz, csak némi étel. Egy takaró volt a vállán, ami kicsit melegítette. Már el is köszöntem, de utánam szólt, hogy várjak. Kotorászott a szatyrában, és kivett két csokit, hogy vigyem el az unokáimnak. Természetesen nem fogadtam el, de meghatódtam. Azóta is a hatása alatt vagyok, és már bánom, hogy nem kérdeztem meg tőle, hogy hol találom meg legközelebb. Azt gondolom, hogy neki és a hozzá hasonlóknak érdemes segíteni! – így a poszt.

– Nyugdíjasként nem dúskálok a javakban, de néhány helyi csoportban volt lehetőségem segítséget nyújtani a rászorulóknak, ha nem is nagy dolgokkal. Nem járom a várost naponta, ez most egy véletlen találkozás volt, remélem, lesz még folytatása! – mondta megkeresésünkre Klára. – Ahogy olvastam a kommenteket, többen is segítik Gyulát – mint kiderült a neve. Röpke találkozásunkkor nagyon szimpatikus volt. Nem voltam még ilyen helyzetben, hibáztam is. Ahogy elmeséltem a férjemnek, kiderült, hogy már ő is találkozott vele – tette hozzá.