Rácz Lajos szeretettel gondol vissza néhai kollégájára, Matók Jánosra

A múlt héten lezajlott temetési szertartáson a birkózó mester­edző, Rácz Lajos is elbúcsúzott egykori kollégájától.

– Matók Janival nagyon hosszú időt töltöttünk együtt, ami életünk egyik legszebb időszaka volt. A moszkvai olimpia után kezdtük a közös munkát, amikor a Honvéd Szondi SE birkózó szakosztálya technikai vezetőt keresett, és rá esett a választásunk. Ambiciózus volt, mindig jó kedélyű, tettre kész, remekül szervezett. A sportágunkat nem űzte soha, de pár év után belejött, később szinte szakértővé vált. Soha nem felejtem el, az 1983-as budapesti Eb-n szerzett aranyérmem után ott ugrált a szőnyeg mellett. Élménybeszámolókat szervezett, nem csak Fehérváron, a megye több pontján is. Népszerűsítettük a sportágat, kihelyezett csoportjaink, például Kőszárhegyen és Polgárdiban, az ő idejében kezdték meg működésüket. A sportot 1985-ben hagytam abba, a mester, Tombor István nyugdíjba vonult, így én lettem a vezetőedző. Anyagi nehézségekkel küzdöttünk, Jani átment a színházba, ahol a jegy­értékesítésen dolgozott, ám rövidesen visszatért. Visszahívtam, ugyanis kiegyenesedtünk, nyugodt, sikeres időszak következett a klubnál. Sokat utaztunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. A kilencvenes évek derekán megint elért minket a válság, a szakosztály első embereként nem tudtam fizetést adni a kollégáknak, három hónapig én sem vettem fel egyetlen fillért sem. Jani mondta, bármennyire is kötődik a klubhoz, el kell tartania a családját, a gyerekeit. Előzőleg külsősként dolgozott a hírlapnál, hívták főállásba, végül igent mondott.

Kapcsolatuk akkor sem szakadt meg a trénerrel, naponta beszéltek, az immár sportújságíróként dolgozó kollégája továbbra is elsőként számolt be a szondisok eredményeiről.

– Nem hanyagolt el bennünket, mindig érdeklődött, tudósított az eredményeinkről. Továbbra is szívügyének tekintette a szőnyegen történteket. Az embernek sok haverja, de kevés barátja van, mi mindig barátként tekintettünk egymásra. A halála előtt három héttel találkoztunk utoljára, a kórházban többször meglátogattam. Amikor nem az intézmény lakója volt, a sétálóutcán található padon üldögélt, ott gyakran csevegtünk. Nevettünk, viccelődtünk, de annak ellenére, hogy nem tekintett magára betegként, ezek már más beszélgetések voltak, mint a két-három évtizeddel korábbiak. Megviselt a halála, nehéz a barátomról immár múlt időben beszélni.